- 1989. december 14-én hunyt el Andrej Szaharov világhírű szovjet fizikus és Nobel-békedíjas politikai aktivista, az idén ugyancsak Nobel-békedíjjal elismert Memorial Társaság első elnöke.
- 1980-ban azért száműzték, mert tiltakozott Afganisztán szovjet megszállása ellen; 1986-ban Gorbacsov személyesen értesítette szabadon engedéséről; 1989-ben az első, részben szabad választáson képviselő lett.
- Katerina Belenkina, a Blinken OSA Archívum kutatója Szaharovról a szovjet törvényhozásban kifütyült, félbeszakított és el nem hangzott beszédeinek felidézésével emlékezik meg.
„A nyugatiak azt kérdezik, hogyan vélekednek a szovjet állampolgárok saját kormányuk afganisztáni tetteiről; erre a kérdésre nehéz válaszolni szabad sajtó, a kényes kérdésekről szóló közvélemény-kutatások nélkül. A felszínen legalábbis úgy tűnik megdöbbentő közöny uralkodik az afganisztáni események valódi természete iránti, az iránt, hogy fiaink gyilkosok és elnyomók – és áldozatok – lettek egy szörnyű, kegyetlen, embertelen háborúban.” – Andrej Szaharov az afganisztáni háborúról Memoirs (Emlékiratok) c. könyvében.
Andrej Szaharov, a Szovjetunióban az 1980-as évek végén bekövetkezett történelmi változások megtestesítője, 1989. december 14-én hunyt el Moszkvában. Életútja egyedülálló és paradox – először a hidrogénbomba megalkotásában játszott szerepe tette világhírű fizikussá, később az emberi jogok elkötelezett szószólójaként ő volt az első szovjet állampolgár, aki Nobel-békedíjat kapott. Halála előtt Szaharov nélkülözhetetlen szerepet játszott a demokratikus értékek alapvető fontosságáról szóló társadalmi nevelésben.
Száműzetés és a reformok kezdete
A Vera és Donald
Blinken Nyílt Társadalom Archívumban őrzött dokumentumokon keresztül
megismerhető Andrej Szaharov életének utolsó szakasza, amelyet egyrészt a
Memorial Társaság elnökeként a szovjet állami terror áldozatai emlékének, másrészt a Népi
Küldöttek Kongresszusának ellenzéki vezetőjeként a demokratikus reformokért
folytatott küzdelemnek szentelt. Mint az gyakran megesik, hazája csak halála
után ismerte fel Szaharov az orosz társadalom alakításában betöltött szerepét.
Amikor Mihail Gorbacsov 1985-ben hivatalba lépett, a világhírű akadémikus száműzetésben élt. Szaharovot 1980-ban letartóztatták, megfosztották megannyi állami kitüntetésétől, és tárgyalás nélkül Gorkijba (ma Nyizsnyij Novgorod) küldték feleségével, Elena Bonnerrel együtt. Az általános magyarázat szerint a büntetés oka az volt, hogy Szaharov nyíltan bírálta Afganisztán szovjet megszállását, és többször felszólította a nemzetközi közösséget, hogy ítéljék el a Szovjetunió lépéseit. Száműzetése alatt Szaharov túlélt három éhségsztrájkot, több hónapos kórházi kezelést és kényszertáplálást.
Feleségével szigorú elszigeteltségben éltek a KGB éjjel-nappal tartó megfigyelése alatt, teljesen elvágva a külvilággal való kapcsolattartástól; mindaddig, míg 1986 decemberében a KGB tisztjei váratlanul meg nem látogatták őket gorkiji lakásukban, és be nem szereltek egy telefont. Másnap személyes hívást kaptak Mihail Gorbacsovtól, aki közölte velük, hogy visszatérhetnek Moszkvába.
Szaharov nem veszítette el a fejét, és azt követelte Gorbacsovtól, hogy az összes politikai foglyot engedje szabadon; amit Gorbacsov az erről szóló rendelet aláírásával egy évvel később meg is tett. Szimbolikusan ez az esemény jelentette a peresztrojka (átszervezés) korszakának kezdetét.
Az első kongresszus és a Rendelet a hatalomról
Moszkvába való visszatérése után Szaharov belevetette magát a politikai munkába, és a reformok egyik hajtóerejévé vált. Számos mérföldkőnek számító külföldi látogatást tett, találkozott Ronald Reagannel, Margaret Thatcherrel, Francois Mitterranddal, sőt még II. János Pál pápával is. Írásai és interjúi világszerte számos magazinban jelentek meg. Életének utolsó évében, 1989-ben meghatározó történelmi események zajlottak a Szovjetunióban – köztük a törvényhozás legfelsőbb szervének, a Népi Küldöttek Kongresszusának első, részben szabad választásai vagy a szovjet csapatok kivonása Afganisztánból. Személy szerint Szaharov számára ez egy rendkívül stresszes és kimerítő év volt. 1989 márciusában a tudományos akadémia jelöltjeként megválasztották kongresszusi képviselővé (eredetileg a Memorial mozgalom választási csoportja jelölte). A kongresszus első ülésszakára 1989. május 25. és június 9. között került sor a Kreml Kongresszusi Palotájában. Itt Szaharov az ellenzéki frakció, az Inter-Regional Deputies Group (Régiók közötti képviselők csoportja, IRDG) társelnökeként számos nyilatkozatot tett és beszédet mondott.
Idővel a kongresszusi képviselők egyre inkább hangot adtak Szaharovval kapcsolatos irritációjuknak, parlamenti beszédeit közbekiáltások és füttyszó kísérték a hallgatóság soraiból. A szavait rendszeresen lehurrogó küldötteket Jurij Afanaszjev történész, az IRDG társelnöke „agresszívan engedelmes többségnek” nevezte el, ami bevett szófordulat lett a demokratikus reformokért folytatott küzdelemben. Amikor június 9-én, az első kongresszus zárónapján Szaharov ismertetni akarta Rendelet a hatalomról című felterjesztését, a képviselők nem adtak neki szót; az ülést elnöklő Gorbacsov azonban ragaszkodott hozzá, hogy öt percet adjanak a felszólalásra.
Ez volt talán a kongresszus legfontosabb pillanata. Szaharov a Szovjetunió alkotmányának 6. cikkelye eltörlését szorgalmazta; ez mondta ki a kommunista párt monopóliumát. A rendelkezésére álló rövid idő ellenére eltökélten részletezte javaslatát, megszakítás nélkül olvasva: „Sürgős intézkedésekre van szükség a jelenlegi akut nemzetiségi feszültségek kezelésére. Javaslom egy új, horizontális föderalizmuson alapuló alkotmányos rendszer létrehozását”. Követelte, hogy a Szovjetunió legfelsőbb tisztségviselőit a kongresszus válassza meg és felügyelje, a KGB tevékenységét korlátozzák a külföldi fenyegetésekre, a szovjet hadsereg méretét pedig csökkentsék.
Mihail Gorbacsov félbeszakította őt. „Lejárt az idő. Nem tiszteli a kongresszust? – kérte számon Szaharovot. – De, de az országot és a népet jobban tisztelem. Az én mandátumom túlmutat a kongresszus határain.” Erre Gorbacsov kikapcsolta Szaharov mikrofonját.
A megszakított beszéd a peresztrojka egy csúcspontjává vált, láthatóvá tette a politikai közbeszédben ekkor végbemenő hatalmas változásokat. Másnap, 1989. június 10-én egy moszkvai tömeggyűlésen Szaharov felolvasta a beszéd teljes változatát, a szöveget aztán több újság is közölte.
A második kongresszus és Szaharov halála
Szaharov 1989 novemberében elkészült egy új alkotmánytervezet szövegével: az Európai és Ázsiai Szovjet Köztársaságok Szövetsége Alkotmányát át is adta Gorbacsovnak. A Szaharov-féle alkotmány nagy hangsúlyt helyezett az emberi jogok és a polgári szabadságjogok védelmére; egyes kortársak utópisztikusnak, sőt naivnak nevezték. Mégis, elképzelései hatással voltak a Szovjetunió utolsó éveinek számos politikai kísérletére: az új uniós alapszerződés tervezete is, amelyet Gorbacsov kezdeményezett a Szovjetunió összeomlásának megakadályozása érdekében, részben Szaharov alkotmányából vette át néhány gondolatát. Ennek az új egyezménynek a kudarcával (amiben nem kis szerepe volt a függetlenség útjára lépő Ukrajna lakosságának) és az 1991. augusztusi puccskísérlettel azonban a Szovjetunió felbomlása visszafordíthatatlanná vált.
Szaharov sok reményt fűzött a népi küldöttek második, 1989. decemberi kongresszusához .
A Memorial aktivistái a megelőző hat hónap során Rendelet a hatalomról c. felterjesztését támogató aláírásokat gyűjtöttek, a több százezer aláírást tartalmazó íveket röviddel a kongresszus kezdete előtt kapta kézhez. December 14-én részt vett az IRDG ülésén, és arra biztatta képviselőtársait, hogy a Kongresszustól figyelmeztető sztrájkkal követeljék az alkotmány 6. cikkének azonnali eltörlését. Aznap este Szaharov elhunyt.
December 15-én a Népi Küldöttek Kongresszusán kellett volna felszólalnia, beszédével már korábban elkészült. A fennmaradt szöveg tanúsága szerint nem az alkotmány 6. cikkelyéről szólt volna, hanem valami másról; ez a mozzanat jól illusztrálja személyiségének nagyságát, kiterjedt figyelmét és munkabírását. Szaharov a büntető törvénykönyv 34. cikkelyéről tervezett beszélni, amely a vádlottak fogva tartásának eljárásmódját, feltételeit és körülményeit határozta meg.
A következő napokban az egész Szovjetunióban és világszerte vezető hír volt Andrej Szaharov halála. Részvétét fejezte ki Thatcher, Mitterrand, Bush, II. János Pál és mások. A temetés két napig tartott. Az esemény az ország politikai életében és lakosai gondolkodásában bekövetkezett változások ékes bizonyítéka lett. A gyászmenet több kilométer hosszan húzódott Moszkva utcáin. A szertartás tömeggyűléssel ért véget.
Szaharov és Gorbacsov: békén innen és túl
Az alkotmány 6. cikkelyét–és így a kommunista párt központi bizottságának abban rögzített vezető szerepét–három hónappal Szaharov halála után eltörölték; maga a szovjet állam pedig csupán két évvel élte túl őt. A Kongresszusban Szaharov széke a hátralévő napokban üresen maradt, és bizonyos értelemben azóta sem tudta senki sem betölteni. Szaharovhoz hasonló tekintélyű és léptékű figura azóta sem jelent meg az orosz politikai és közélet színtéren.
Az Andrej Szaharov által képviselt legfontosabb ügyek az emberi jogok és a polgári szabadságjogok tiszteletben tartása, a nemzeti önrendelkezés, az államhatárok, a nukleáris leszerelés és a béke garantálása voltak. Ma úgy tűnik, hogy eszméi hazájában nem találtak meghallgatásra. Az idő, amíg egy állampolgár nyíltan bírálhatta a hatóságokat a Kongresszus pódiumáról, sajnálatosan rövidnek bizonyult, akárcsak a szabad választások, a szólásszabadság és a konstruktív politikai párbeszéd ideje.
Az út, amelyet a mai Oroszország választott, a lehető legtávolabb áll Szaharov elképzeléseitől; de Gorbacsovétól is, aki idén augusztusban hunyt el. Két Nobel-békedíjas, két nagy kortárs, két ellentétes történelmi személyiség, akik nagyon különbözően képzelték el az ország jövőjét, de ugyanazon az úton látták: a béke és a változás irányában.
Andrej Szaharov, aki Gorbacsovot siettette a peresztrojka reformjával, és sürgette a demokráciába való átmenetet, végül nem érhette meg a Szovjetunió politikai átalakulását és végső összeomlását. Mihail Gorbacsov ezzel szemben szemtanúja volt minden politikai és társadalmi változásnak az országban, amelynek ő adta meg a lehetőséget, hogy saját jövőjéről szabadon döntsön; és tanúja volt a posztszovjet történelem legtragikusabb eseményeinek is, amelyek a jelenlegi Ukrajna elleni háborúhoz vezettek.
(Katerina Belenkina a Blinken OSA Archívum kutatója.)
Olvasd angolul! / Available in English!