- Andrej Szaharov szovjet magfizikus, Nobel-békedíjas, a nemzetközileg legismertebb szovjet ellenzékiek egyike volt.
- Emberi jogi tevékenysége miatt hazájában ellenséges sajtóhadjárat célpontjává vált, majd amikor felszólalt az afganisztáni szovjet invázió ellen, letartóztatták és száműzték.
- Anastasia Felcher, a Blinken OSA Archívum levéltárosa, illetve az Archívumban kutató Adrian-George Matus a Nyugat, kiváltképp a nyugati kommunisták Szaharovhoz fűződő viszonyát mutatják be.
A hidegháború egy sokpólusú, szerteágazó geopolitikai feszültség volt; ennek ellenére az időszakra leginkább az ellenséges szuperhatalmak, illetve a semleges és csatlós országok világosan elkülönülő álláspontjai mentén gondolunk. A Vera és Donald Blinken Nyílt Társadalom Archívum levéltári anyagai azonban láthatóvá teszik a látszólag egységes ideológiai és geopolitikai blokkok összetettségét. A dokumentumokon keresztül nyomon követhető, hogy a Szovjetunió politikai ügyei hogyan léptek át országhatárokat, és milyen reakciókat váltottak ki a Nyugaton; a legnagyobb érdeklődéssel követett témák közt pedig ott találjuk a szovjet ellenzéki figurák tevékenységét és üldözését.
A vezető atomfizikus Andrej Szaharov az 1960-as évektől vállalt politikai szerepet a leszerelés, a béke és az emberi jogok előmozdítása érdekében. Nyilatkozatait és sorsát figyelemmel követte nemcsak a nyugati sajtó, de a nyugat-európai, köztük francia, olasz és belga kommunista politikusok is.
Szaharov otthon
Szaharov Gondolatok a haladásról, a békés együttélésről és a szellemi szabadságról című esszéjének angol fordítását 1968. július 22-én közölte a The New York Times. A gyakran kiáltványnak tekintett írásban, amely korábban szamizdat kiadványokban terjedt és beolvasták a Szabad Európa Rádió/Szabadság Rádió kelet-európai és orosz adásaiban is, Szaharov a szellemi szabadság fontosságára hívta fel a figyelmet, illetve hiányára a Szovjetunióban. A Nyugaton azonnal széles körben ismertté vált, miközben hazájában éles kritikával szembesült.
Miután Richard Nixon 1969-ben hivatalba lépett, a nukleáris eszkaláció elkerülése érdekében meghirdette az enyhülés („détente”) politikáját. Ezt követően Szaharov kritikusai új hangot ütöttek meg: immáron azzal vádolhatták a tudós-ellenzékit, hogy a rezsim elleni szűntelen hangulatkeltés akadályozza a Nyugattal folytatott párbeszéd kiterjesztésére irányuló szovjet erőfeszítéseket. Szaharov 1973 augusztusában tartotta az első sajtótájékoztatóját nyugati újságírók számára; itt kijelentette, hogy bár teljes szívvel támogatta az enyhülést, kötelességének érezte figyelmeztetni a Nyugatot, hogy a Szovjetunió nem szűnt meg zárt államnak lenni, így viselkedése kiszámíthatatlan és rendkívül veszélyes. Egy héttel később a Szovjet Tudományos Akadémia tudósai a Pravdában nyílt levélben ítélték el Szaharovot.
Két nappal később újabb nyílt levél következett, ezúttal szovjet íróktól, akik egyszerre vádolták Szaharovot és az ellenzéki író Alekszandr Szolzsenyicint azzal, hogy a szovjet állam és társadalmi rendszer rágalmazásával arra ösztökélték a Nyugatot, hogy az enyhülésben való részvétel helyett a hidegháborús állapotok fenntartását válassza. A hatalométól eltérő vélemény elnyomására irányuló összehangolt szovjet kampányok e példája „Szaharov-ügyként” vált ismertté.
Szaharov Nyugaton
A „Szaharov-ügyről” a nyugati újságírók egyöntetűen támogató hangnemben számoltak be. Ezt tükrözi a Szabad Európa Rádió/Szabadság Rádió (SZER/SZR) Kutatóintézetében összeállított nyugati sajtóarchívum is, amely főként nyugati sajtókivágatokat tartalmaz meghatározó személyiségek és az öt kelet-európai célországgal kapcsolatos témák szerint kategorizálva. Mivel Szaharov a szovjet sajtóban egyrészt ellene irányuló támadásokkal, másrészt cenzúrával szembesült, 1973-tól kezdve rögtönzött sajtótájékoztatókat tartott a nyugati újságírók számára, gyakran saját lakásában.
A fizikus-ellenzéki azt állította, hogy a Pravda nyílt leveleinek vádjaival ellentétben valójában épp az ellene folytatott propagandakampány ártott az enyhülési folyamatnak. Ez szerinte legalábbis meggondolatlan volt, már amennyiben a szovjet hatóságok tényleg felhagyni szándékoztak a nemzetközi feszültség gerjesztésének célkitűzésével.
Kiemelte, hogy nem érti az indokokat sem az ellene irányuló sajtóhadjárat, sem a mögött, hogy annak hangneme miért váltakozik fenyegetődzés és a könyörgés között. Összességében a kampány őrjöngő szalagcímei azt visszhangozták, hogy Szaharov és Szolzsenyicin is hazafiatlan volt. Nyugati újságírók ezt úgy értelmezték, hogy a két ellenzéki figurát mintegy utolsó figyelmeztetésként a szovjet közvélemény szemében árulással vádolták.
Kommunisták Nyugaton
Míg a nyugati újságírók egységesen támogatták a másként gondolkodókat, a politikai színtéren a helyzet nem volt ilyen egyértelmű. A nyugat-európai kommunista pártok hidegháborús történetébe enged bepillantást a Blinken OSA Archívum most feldolgozott levéltári sorozata, amely kifejezetten a nem kormányzó kommunista pártokkal kapcsolatban tartalmaz dokumentumokat: az újságkivágatokat és összefoglalókat, életrajzokat, a rádió saját elemzéseit, diplomáciai jelentéseket és hivatalos iratokat a SZER/SZR szakértői gyűjtötték össze 1950 és 1990 között. A dokumentumok a nem szocialista országok gyakorlatilag összes kommunista pártját lefedik, új ismeretekkel szolgálva világszerte a kommunista pártok helyi sajátosságairól és transznacionális ügyeiről.
A SZER/SZR munkatársai folyamatosan követték, hogyan alakult a nyugati kommunista pártok és a Szovjetunió kapcsolata, és figyelemmel kísérték az ellenzékiek tevékenységét; így figyelmük kiterjedt arra is, hogy a különböző disszidens ügyekre hogyan reagáltak a nyugati kommunista pártok. A gyűjteményben találunk dokumentumokat Leonyid Pljus matematikusról, Vlagyimir Bukovszkij emberi jogi aktivistáról, Szergej Paradzsanov filmrendezőről, Jurij Orlov orvosról és az említett Andrej Szaharovról.
Az, hogy az 1970-es években hogyan reagáltak a „Szaharov-ügyre”, sokat elárul arról, mennyire másképp viszonyult a francia és az olasz kommunista párt a Szovjetunióhoz. Míg a politikailag függetlenebb Olasz Kommunista Párt (Partito Comunista Italiano, PCI) kialakította a kommunizmus egy önálló vállfaját, az eurokommunizmust, a Francia Kommunista Párt (Parti communiste français, PCF) szorosan követte a moszkvai irányadást.
A PCF tagadta, hogy Szaharov és Szolzsenyicin ellen szervezett kampány folyt volna, sőt, olyan cikkek közzétételét támogatta a francia sajtóban, amelyek „normalizálták” a másként gondolkodók elnyomását, és a francia kormányt vádolták „erőszakos antikommunista és szovjetellenes kampánnyal”, „hazugságok és ferdítések” terjesztésével. Más szavakkal, a francia kommunisták szemében a két disszidens tevékenysége a szocialista fejlődés ellen irányult.
Ennek ellenére a PCF nem minden tagja támogatta a pártlapban, a L'Humanitében megfogalmazott hivatalos álláspontot. Pierre Daix, a francia kommunisták egyik kulcsfigurája „teljes szolidaritást” vállalt a szovjet ellenzékiekkel, mondván, hogy azok „hűségesek Leninhez”. Álláspontja azonban nem befolyásolta a közvéleményt. Egy másik tényező mindeközben alapvetően korlátozta Szaharov láthatóságát: ügyét háttérbe szorította Alekszandr Szolzsenyicin Gulag-szigetcsoportja francia fordításának megjelenése, amely jelentősen több figyelmet kapott a kulturális sajtóban.
Az Olasz Kommunista Párt más véleményt képviselt „a Szaharov-ügyben”. A Szaharov Nobel-békedíjra való jelölésére irányuló nemzetközi kampány lendületet kapott, a csatlakozó politikusok közt egyre több nyugati kommunista is megjelent. Miután az elismerést 1975-ben valóban az orosz ellenzékinek ítélték, a szovjet hatóságok megtagadták Szaharov útlevélkérelmét, hogy Oslóba utazhasson a díjátadó ünnepségre; ez persze csak tovább növelte ügyének nyugati támogatottságát. A PCI vezetője, Enrico Berlinguer például nyilvánosan határolódott el a Szovjetunió politikájától. A Rinascita 1975. november 21-i számában megjelent A Szaharov-ügy című cikkben Berlinguer kijelentette, hogy a Szovjetunió rosszul kezelte a disszidens-kérdést, és nem tartotta tiszteletben a szocialista berendezkedést kritizáló ellenzékiek jogait.
A PCI elítélte Szaharov oslói útjának megakadályozását is. Aldo Tortorella, a PCI egyik meghatározó tagja és parlamenti képviselője még tovább ment: az olasz képviselőházban bejelentette, hogy „a PCI vitat és ellenez minden olyan módszert, amely árt a kultúra szabadságának és korlátozza a politikai és ideológiai vitát”.
Figyelemre méltó, hogy miközben Szaharov az 1975-ös Nobel-békedíjnak köszönhetően világszerte elismerésben részesült, a vele interjút készítő nyugati újságírók elsősorban a szovjet ellenzék méretére, illetve potenciális válságára voltak kíváncsiak. Az Associated Press tudósítója, Frank Crepeau 1975 májusában közreadott Miért nem hallgat el Szaharov? című jelentése idézte Szaharovot, amint megnyugtatta a világot: nincs eltűnőben a Szovjetunióban az ellenzékiség. A híres atomfizikus szerint azonban félrevezető volt mozgalomról beszélni. A folyamatos letartóztatások, a perek, a kényszerpszichiátriai kezelések és az emigráció alapvetően befolyásolták a másként gondolkodók közösségként való láthatóságát. Szaharov mégis úgy gondolta, hogy mindig lesznek emberek, akik a politikai színteret – önként vagy sem – elhagyók helyébe lépnek.
Az interjúk gyakran kérdőjelezték meg a szovjet ellenzék alapjait: „a lakosság nagyon szűk rétege” csatlakozott csak az aláírásgyűjtésekhez és tüntetésekhez. De hogyan lehetne számszerűsíteni azokat, akik bár első pillantásra tétlennek tűntek, de megjelentek a nem hivatalos művészetet bemutató kiállításokon, szamizdat kiadványokat olvastak, vagy részt vettek a szovjet állam által megbélyegzett zenészek utolsó koncertjein? Az elnyomó rezsim csendes ellenzékét alkotó láthatatlan szovjet és nemzetközi állampolgárok ezrei számára a „Szaharov-ügy” egyszerre volt figyelmeztetés és reménysugár.
(Anastasia Felcher a Blinken OSA Archívum levéltárosa és szláv specialistája. Adrian-George Matus a CEU Budapest – OSUN doktori és posztdoktori ösztöndíjprogramjának kutatója.)
Olvasd angolul! / Available in English!