- Elkerülhető lett volna, hogy az iszlám fundamentalizmus maradjon az egyetlen államszervező erő Afganisztánban? Mikor illant el végleg az esély, hogy Afganisztán konszolidált államként legyen tagja a nemzetközi
közösségnek? Valószínűleg a hidegháború utolsó szakaszában, amikor a
nagyhatalmak rivalizálásuk színterévé tették.
- A Blinken OSA Archívum 2017-ben kiállításon mutatta be az ország történetét az utolsó király elleni puccstól az első tálib hatalomátvételig.
- Mink András történész, a kiállítás kurátorának írása szeptember 11. huszadik évfordulóján, egy újabb tálib hatalomátvétel árnyékában.
Az ország stabilitását kibillentő röplabda
A kabuli amerikai követség 1973. június 26-i bizalmas jelentése szerint Muhammad Záhir sáh, Afganisztán (eddig) utolsó királya sürgősen gyógykezelésre utazott egy olaszországi klinikára. A követség úgy értesült, hogy a királyt egy röplabda találta el szerencsétlenül, olyan súlyos bevérzést okozva, amely külföldi beavatkozást kívánt. A követségen talán nem sejtették, hogy a király távollétét kihasználva sértett unokatestvére, az 1963-ban félreállított korábbi miniszterelnök Muhammad Dáúd Hán államcsínyt hajt végre, és átveszi a hatalmat. A végzetes röplabda olyan eseménysort indított el, amely a következő fél évszázadban pusztító hatást gyakorolt nemcsak az ország sorsára, hanem a világpolitika alakulására is.
Négy évvel ezelőtt, 2017. szeptember elején zárt a Blinken OSA Archívum Centrális Galériájában rendezett kiállítás: az Afganisztán, birodalmak temetője, amely a király bukásától 1996-ig, az első tálib hatalomátvételig mutatta be az ország történetét, a polgárháborúkat, a szovjet beavatkozást és annak utóhatásait.
Ez a történet főként arról szólt, hogy az embertelen politikai és vallási ideológiák, a féktelen hatalmi ambíciók, a nagyravágyás és ostobaság, a hidegháborús geopolitikai szembenállás perverz logikája hogyan taszította Afganisztánt és népeit romlásba. Ennek a gyászos történetnek több szempontból is közvetlen érintettjei vagyunk.
Az 1960-as években, a sorsdöntő röplabda-balesetet megelőző évtizedben, Afganisztán a Nyugat és a szovjet tömb közötti békés versengés mintaországának számított. Ezt részben az tette lehetővé, hogy az ország nem bírt elsődleges stratégiai jelentőséggel, becsatolása egyik vagy másik befolyási övezetbe pedig túlságosan költségesnek látszott. Ezt a helyzetet használta ki a mérsékelt modernizációt szorgalmazó fiatal uralkodó, aki igyekezett mindenkivel jó kapcsolatokat ápolni, és mindenhonnan örömmel fogadta a tudományos, technikai, infrastrukturális, kulturális és oktatási fejlesztésekhez nyújtott segítséget; miközben arra is ügyelt, hogy az ország hagyományait, regionális, iszlám és törzsi karakterét ne sodorják el a túl gyors változások. Az országban egyként voltak szovjet, francia, német és japán szakértők, tanácsadók, mérnökök, befektetők. Sőt, ebben az időszakban Afganisztán népszerű célpontja volt a nyugati (hippi) turizmusnak: természeti szépségeinek vonzerején túl a helyi törvények a különféle füvek élvezetét sem tiltották.
A gyógykezelése miatt távollevő király elleni 1973-as puccs azonban végzetesen megingatta az ország belső stabilitását: a hatalomba visszatérő Dáúd Hán csak az afgán kommunisták bevonásával tudta megszilárdítani uralmát, akik 1978 áprilisában őt és családja nagy részét meggyilkolták (Saur-forradalom), és átvették a hatalmat. A térség geopolitikai felállását ezenközben átrendezte két további fejlemény: az iráni iszlám forradalom, amely megbuktatta az amerikaiak megbízható szövetségesének számító Reza Pahlavi sah uralmát, valamint a pakisztáni katonai puccs. Afganisztán jelentősége abban a pillanatban növekedett meg ugrásszerűen a szembenálló nagyhatalmak szemében, amikor az országban már polgárháború dúlt.
A szovjetek Vietnámja: a tíz évig
húzódó afganisztáni háború csapdája
Ma már ismert, hogy a szovjet vezetés, amelyet, szinte akaratán kívül, az afgán kommunisták hatalomátvétele vont be a „játékba”, egyáltalán nem lelkesedett azért, hogy az afgán elvtársak segítségére siessen. Jól látták, hogy az afgán kommunistáknak esélyük sincs a népet maguk mögé állítani, így a megsegítésüket célzó katonai intervenció garantált kudarc. Mégis győzött a hidegháborús paranoia: ha nem mi nyomulunk be, akkor majd az amerikaiak használják ki a helyzetet.
Ebbéli hitükben az amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, Zbigniew Brezinski nem is akarta megingatni őket. Később is büszkén fejtegette, hogy sikerült megcsinálniuk a szovjeteknek „az ő Vietnámjukat”, azaz belerángatni őket egy megnyerhetetlen háborúba.
Az amerikaiak már 1979 nyarától támogatták az afgán mudzsáhid felkelőket,
akkor még a kommunista kormányzattal szemben; a karácsonykor indított szovjet inváziót
követően pedig jelentősen növelték a támogatást. Christopher
Warren amerikai külügyminiszter-helyettes és Brzezinski 1980 tavaszán személyesen mentek el a pakisztáni Peshawarba, az afgán felkelők legfőbb
bázisára, hogy demonstrálják az amerikai kormány magas szintű elkötelezettségét
a mudzsáhid felkelők mellett; de három évvel később a felkelő csoportok vezéreit még Reagan elnök is fogadta a Fehér
Házban. Mi
több, a pénzügyi
és katonai támogatáson kívül más terveik is voltak. Az egyik elgondolás szerint
heroint osztogattak volna a szovjet katonáknak. Megpróbáltak továbbá nagy mennyiségű Koránt becsempészni a Szovjetunió iszlám
tagköztársaságaiba. William Casey, a második világháborús veterán OSS-tiszt, aki
akkor a CIA igazgatója volt, egyenesen azon gondolkodott, hogyan lehetne a
muzulmán világot a Szovjetunió elleni szent háborúra mozgósítani, és hogyan
lehetne iszlám felkeléseket kirobbantani a Szovjetunió iszlám
tagköztársaságaiban.
Minderre már nem került sor. 1988 áprilisában Genfben Afganisztán, Pakisztán, a Szovjetunió és az Egyesült Államok képviselői megállapodtak a kivonulás menetrendjéről. Az első szovjet egységek 1988. május 15-én hagyták el az országot, az utolsó szovjet katona Borisz Gromov tábornok, a 80. hadsereg parancsnoka személyében 1989. február 15-én hagyta el Afganisztánt a két országot határoló Amu Darja fölött átívelő Barátság (Termez) hídon. Mérhetetlen pusztítást, egy teljesen szétrombolt országot és társadalmat hagytak maguk mögött.
A háború alatt az iszlám fundamentalizmus, lényegében az egyetlen megmaradt közösségfenntartó erő, mély gyökeret eresztett. Az al-Káida nemzetközi terrorszervezet az afganisztáni háborúban született meg. A 1990-es években az egymás ellen forduló egykori szovjetellenes felkelők szinte mindegyike iszlamista alapon állt. Harcuk az állam széteséséhez vezetett, 1996-ban pedig a tálibok vették át a hatalmat, akik otthont adtak az al-Káidának. 1998-ban, az al-Káida első nagy Amerika-ellenes merényletei után Brzezinskinek föltették a kérdést a Le Nouvel Observateurben: nem gondolja-e, hogy hiba volt annak idején az iszlám szélsőségeseket és a tálibokat fölfegyverezni és támogatni a Szovjetunió ellen? Brzezinski visszakérdezett: vajon mi a fontosabb, a Szovjetunió összeomlása, vagy a tálibok? Néhány fölheccelt muzulmán, vagy a hidegháború vége és Közép-Európa fölszabadulása? Brzezinskinek sejtelme sem lehetett arról 1998-ban, hogy olyan szellemet segített ki a palackból, amely 2001. szeptember 11-én sokkal súlyosabb támadást intézett az Egyesült Államok ellen annál, mint amilyenre a Szovjetunió valaha is gondolni mert volna.
Az afgán felkelő: a
terrorizmus, vagy az önrendelkezés jelképe?
Ma már nem kérdés, hogy az afganisztáni szovjet inváziónak és az azt követő majdnem tíz évig tartó háborúnak döntő szerepe volt a szovjet birodalom végső megrendülésében, vagyis a közép-kelet-európai pártállami rezsimek bukásában.
Ma már az sem kérdés, hogy a szovjet invázió elleni szabadságharcban szökkent szárba az a militáns, és azóta globálissá vált iszlám vallási és politikai fundamentalizmus, amelyet eredetileg a szovjet térhódítás elleni csodaszerként akkor még támogatott az Egyesült Államok, és amely a hidegháborút követő évtizedekben a világpolitika egyik legsúlyosabb válságtényezőjévé vált.
2001. szeptember 11. talán azok emlékezetében is élénken él, akik akkor még nem is éltek. De húsz évvel ezelőtt kevesen gondolták, hogy a tálibok és az al-Káida kifüstölése Afganisztánból, ami könnyű feladatnak ígérkezett a világ legmodernebb és legjobban kiképzett hadseregei számára, végül kudarccal végződik, és semmit sem old meg. Minden ott folytatódik, ahol húsz, harminc, negyven évvel ezelőtt elkezdődött.
Nagyon sokat fognak most arról írni, vajon miért vallott kudarcot a húsz évig tartó amerikai és nyugati beavatkozás, amelyben mi is részt vettünk. Talán a 2003-ban hamis indokkal kirobbantott iraki háború vonta el a figyelmet és az erőforrásokat, ami Irakot és a Közel-Keletet is káoszba döntötte. (A Blinken OSA Archívum 2017-ben rendezett kiállítása idején tombolt az Irak és Szíria romjain szerveződött Iszlám Állam elleni háború.) Vagy eleve illúzió volt nyugati mintára államot szervezni egy olyan kulturálisan, etnikailag és vallásilag is megosztott országban, amelynek nem voltak demokratikus hagyományai, és mindig idegen volt tőle a központosított állami berendezkedés.
Andrej Szaharov atomtudós és orosz ellenzéki aktivista 1980 januárjában nyílt levélben tiltakozott az afganisztáni beavatkozás ellen. Ebben többek között azzal érvelt, hogy minden népnek és közösségnek joga van az önrendelkezéshez és a szabad vallásgyakorláshoz, és a szovjet tankok lánctalpai Afganisztánban ezt a jogot tiporják sárba. Hasonlóképpen gondolkozhattak azok a lengyel ellenzékiek, akik ugyanekkor szabadsághősökként tekintettek az afgán felkelőkre. Az afgán felkelő képe a Szolidaritás Független Szakszervezet által illegálisan, szamizdatként kiadott bélyegeken is feltűnt az 1980-as években. Ma ez talán bizarrnak, sőt ijesztőnek és idejétmúltnak tűnik azoknak a merényleteknek a tükrében, amelyeket az azóta eltelt évtizedekben az iszlamista terrorszervezetek követtek el a világ számos országában. De lehet, hogy Szaharovnak és a lengyel ellenzékieknek mégis igazuk volt.
Ha nincs a szovjet invázió, és Afganisztán népei maguk formálják újra államukat a kommunista kísérlet bukása után, akkor talán elkerülhető lett volna az országot romba döntő, Keletet és Nyugatot egyaránt megrendítő és évtizedekre paralizáló háborúk és polgárháborúk végeláthatatlan sora, a társadalom és az állam szétesése és az, hogy az iszlám fundamentalizmus maradjon az egyetlen államszervező erő a színen.
(Mink András a Blinken OSA Archívum tudományos főmunkatársa.)
Olvasd angolul! / Read in English!