- 1932 és 1933 között Ukrajnában több millió ember halt éhen Sztálin első ötéves terve következtében.
- A tragédia emlékezetét a szovjet vezetés elnyomta, csak az 1980-as években tört felszínre, hogy aztán az 1990-es években nemzetformáló erővé váljon.
- November 25. a Magyarország által is népirtásként elismert holodomor emléknapja. A holodomor 90. évfordulóján Karolina Koziura, a Blinken OSA Archivum korábbi kutatója a katasztrófa korai vidéki, majd nagypolitikai emlékezetét mutatja be.
Az 1932–1933-as nagy ukrajnai éhínség, amelyet ma holodomor néven ismerünk, az 1990-es évekig az ukrán és a szélesebb kelet-európai történelem egyik legelhallgatottabb témája volt. A szovjet hatóságok tagadták, a nemzetközi közvélemény lekicsinyelte, története szisztematikus tudományos kutatásnak sem képezte tárgyát. Míg az emigrációban élő ukránok szabadon gyászolhatták az áldozatokat, emlékműveket emelhettek, kiadhattak könyveket és gyűjthettek tanúvallomásokat, a szovjet Ukrajnában maradókra a csend fátyla telepedett. Megemlékezésekre, publikációkra nem volt lehetőség, sőt beszélgetni sem szabadott a témáról. Mivel a mai Ukrajnában a holodomor emlékezete szórványos és töredezett, tanulmányozása összetett megközelítést igényel, amely ötvözi a levéltári kutatást etnográfiai módszerekkel és interjúkkal.
Az 1932 és 1933 közötti nagy ukrajnai éhínség egyike volt a Szovjetunióban kialakult számos éhínségnek. A katasztrófát a mezőgazdaság erőltetett korszerűsítése és kollektivizálása idézte elő, Sztálin első, 1928–1933-as ötéves tervének eredményeképp.
A legújabb demográfiai kutatások a holodomor közvetlen halálos áldozatainak számát 3,9 millióra becsülik. A Szovjetunióban azonban az 1930-as évekre vonatkozó dokumentumok megsemmisítése és hamisítása gyakori eszköz volt a politikai erőszak leplezésében. A kollektivizálás következtében kialakult az éhínségek és különösen az ukrajnai éhínség esete sem voltak kivételek: az állami nyilvántartások és a hivatalos statisztikák elhallgatták az elpusztult milliók szenvedéseit, tagadták halálukat; az éhezőket „szovjetellenes provokátoroknak” nevezték.
Az emberek nem tudták elhunyt rokonaikat gyászolni, a téma soha nem került be az iskolai tantervekbe. Ezért is különösen jelentős a müncheni Szabad Európa Rádió/Szabadság Rádió (SZER/SZR) működése során felhalmozott információ, amely kivételes lehetőséget nyújt megérteni az állami törekvést az emlékezet kiradírozására.
Az emlékezet felszínre törése
Amikor az 1980-as években az éhínség kulturális emléke lassan felszínre került, a SZER/SZR munkatársai igyekeztek összegyűjteni a témával kapcsolatos megjelenéseket a regionális sajtóból. Az 1980-as évek végi megemlékezésekről a SZER/SZR Kutatóintézete több mint száz újságkivágatból álló archívumot állított össze. A Blinken OSA Archivumban hozzáférhető gyűjteményben olyan, szinte a teljes politikai és kulturális spektrumot lefedő újságok cikkei maradtak fenn, mint a Literaturna Ukraina, a Silski Visti, az Ukraina, a Kultura i Zhytja, a Visti z Ukrainy, a Vitchyzna vagy a Radianska Ukraina. A korabeli riportok dokumentálták a helyi megemlékezéseket, közzétették az éhínség túlélőinek emlékiratait, publikációk sürgették az ukrán történelem újraírását. Az éhínség és a vele kapcsolatos tudás fokozatosan újra utat talált a közbeszédbe.
Az 1980-as évek végén a SZER/SZR elemzőit kiemelten érdekelte az ukrán író és újságíró Volodimir Manyak tevékenysége, aki fontos szerepet játszott az éhínség emlékeinek napvilágra hozatalában. Feleségével, Lidija Kovalenkóval 1988-ban tették közzé írásos tanúvallomásokat gyűjtő felhívásukat. Hamarosan több ezer választ kaptak. Ezeket a beszámolókat 1991-ben publikálták a Holod 33-y: Narodna knyha-memorial (A 33-as éhínség: A népek emlékkönyve) című kötetben. Mindeközben az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottságának Párttörténeti Intézete is jóváhagyott két további kiadványt. Az első egy dokumentumválogatás volt az újranyitott levéltárból, 1990-ben jelent meg Holod 1932-1933 rokiv na Ukraïni: ochyma istorykiv, movoiu dokumentiv (Az 1932–1933-as éhínség Ukrajnában: Történészi nézőpontból, a dokumentumok nyelvén); a második pedig Sztanyiszlav Kulcsickij társadalmi-gazdasági elemzése volt. Paradox módon az állam, amely nem is olyan régen még útját állta az információnak és bezárta a levéltárait, immáron támogatta és szervezte az éhínségről szóló első kiadványokat.
Az 1980-as években ugyanakkor nemcsak emlékiratokon, tanúvallomásokon és a szovjet múlt újraírását sürgető felhívásokon keresztül tematizálódott az éhínség. Ezeknél is fontosabbak voltak azok a helyi megemlékezések, amelyek a veszteség, a gyász és a történelmi igazságosság igénye körül hozták össze az embereket. A SZER/SZR részletesen beszámolt számos ilyen eseményről a vidéki Ukrajnából. Kohanivka faluban, a Cserkaszi területen, egy rövidhír szerint a település tanára emlékmű állítását kezdeményezte az „1933-as éhséghalál mártírjai” tiszteletére, amit a lakosság anyagilag támogatott. A Kijevi területen Tagranban szervezett megemlékezéseken pedig szemtanúk, ukrán ellenzékiek és történészek gyűltek össze. Egyikük a neves író Ivan Drach volt, aki valószínűleg először vállalhatta nyilvánosan fel, hogy mindkét nagyapja meghalt „ebben a szörnyű holodomorban 1933-ban”. Mint mondta: „Telizsinci temetőjében a sírok fele azoké, akik éhen haltak... Több tucat, száz, ezer, millió ember.”
A helyi emlékezet lenyomatai
Közép-Ukrajnát 2019 nyarán bejárva több olyan összejövetelnek is a tárgyi emlékére bukkantam, mint amilyenekről a SZER/SZR beszámolt.
Az éhezők tömegsírjait jelölő halmok, elfeledett, útszéli keresztek, kis emlékművek és virágokkal díszített sírkövek – mindezek rendkívüli lenyomatai e korai megemlékezéseknek. A falusiak hozták létre saját maguk számára, láthatóvá téve egyfajta helyi igényt az addig a nyilvánosság elől takargatott történelem megjelölésére.
Jaszenyivka faluban a tömegsírt jelentős méretű halom jelezte, rajta kék kereszt és művirágok. Jaszenyivka volt az egyik legkisebb falu, amelyen áthaladtam, csak néhány ház a főút két oldalán; a temető is kicsi volt, néhány sír szabályosan elszórva. Ehhez képest a tömegsír az egyik legnagyobb volt, amit láttam – ez arra utal, hogy az éhínség még egy valószínűleg nagyobb településen követelt hatalmas emberi áldozatot. A térségben sok falut feketelistára tettek és elzártak; ezek idővel eltűntek mind a térképről, mind a tájból. További települések összezsugorodtak: Jaszenyivka egy ezek közül.
Sok olyan helyen is jártam, ahol ezeknek a korai megemlékezéseknek a színterei az 1980-as évek vége óta érintetlenek maradtak: egyszerű temetkezési dombok, kereszt az út szélén és apró kőtáblák voltak a legnépszerűbb formái az emlékezésnek. Néhol az 1932 és 1933 közötti tömeges temetkezési helyet bokrok borították vagy erdő rejtette el. Találkoztam azonban nagyvonalúbb gránittáblákkal és sírkövekkel is. Ezek többségében a falusiak megszervezték magukat: pénzt gyűjtöttek és kis emlékműveket vagy kereszteket állítottak, amelyek addig azonosítatlan tömegsírokat jelölnek.
Szabadas faluban egyedülálló emlékművet szenteltek egyetlen személynek, Samson Efrem Bacsinszkijnek, a kollektív gazdaság vezetőjének, aki „1932–1933-ban megmentette az embereket az éhezéstől”. A sírhalom mellett áll ez az újonnan emelt emlékmű, azt sugallva, hogy az éhínség emlékezete máig sok közösségben élénken él. Sőt, nyilvánvalóvá vált a vágy, hogy megemlékezzenek az egykori helyi vezetőkről. A kolhozok vezetőjeként Bacsinszkij manipulálta a beszerzési terveket, illetve alkudozott azok teljesítésének lehetetlenségéről – ez lényegében azt jelentette, hogy elrejtették az élelmiszerforrásokat a keresőbrigádok elől, és megakadályozták a razziákat.
Ukrajnai terepmunkám során helytörténészekkel és tanárokkal is beszélgettem, akik az 1980-as években gyűjtötték túlélők visszaemlékezéseit. Mindannyian elismerték, hogy az éhínséggel kapcsolatos emlékek (mint például a Bacsinszkijról szóló) dokumentálása életük egyik legnehezebb feladatának bizonyult. Alig néhány ember nyílt meg nekik. Ahogy az egyik történész visszaemlékezett: „Azt hitték, hogy esbeushnik [titkosrendőr] vagyok. Mindenki elfutott előlem.” Idő kellett hozzá, hogy meggyőzze a helyieket, hogy meséljenek neki az úgynevezett „éhes napokról”. Jegyzetfüzetek halmát és mappákat mutatott nekem leírt és katalogizált tanúvallomásokkal. Mint rámutatott, „az 1980-as évek végén valami megváltozott. Valahogy az emberek beszélni vágytak a tapasztalataikról. Ezért újra felkerestem minden falut, és megkérdeztem a legidősebb lakosokat, hogy emlékeznek-e az 1932 és 1933 között elhunytak nevére.” Az ilyen helytörténészek és tanárok aktivizmusának köszönhető, hogy az első statisztikák az éhínség áldozatairól napvilágra kerültek. Az általam meglátogatott falvakban kis emléktáblák mutatták: Olekszandrivka: 399, Szokolivka: 370, Zsitnyiki: 504 halott. Egyik szám sem volt végleges és hivatalos: mindegyik a helybéliek emlékein alapult.
Kollektív emlékezet és nemzetiesítés
Amint azt a Szabad Európa Rádió/Szabadság Rádió folyamatában megörökítette, ezek a helyi megemlékezések megváltoztatták, hogy az 1980-as években mit fogadtak el történelmi igazságként. Megjelenítették a közbeszéd fokozatos demokratizálódását, a szovjet múlthoz való viszony átértékelődését és ami talán a legfontosabb, rámutattak a sajtó szerepére a demokratikus átmenet alakításában.
Ugyanakkor a helyi megemlékezések rávilágítottak az érintett közösségek által érzett kollektív gyász rendkívüli mértékére is. Az éhínség közösségi emlékezete az emberek otthonába szorult, és türelmesen várta, hogy újra előtörhessen. A katasztrófa 1932–1933-ban megtörte a parasztságot, és hozzájárult az ukrán vidék szovjetizálásához. Az 1980-as években az éhínség emlékei segítettek megnyitni és demokratizálni ugyanazokat a tereket.
A helyi, alulról jövő megemlékezések növekvő száma kihatott az éhínség áldozatainak tiszteletére állítandó nemzeti emlékmű körüli vitákra is. A befolyásos Literaturna Ukraina c. folyóirat 1990. január 4-én közzétette Olekszij Kolomijec író felhívását, amelyre a szerkesztők négy hónappal későbbi közleménye szerint sok támogatói levél érkezett válaszul. Az azonban nem volt világos, hogy hol is kellene ezt az emlékhelyet létrehozni. A politikusok gyorsan ráugrottak az ötletre, és saját céljaikra igyekeztek felhasználni.
Az éhínség egyik legnagyobb nyilvánosságot kapott megemlékezésére 1990. július 12-én került sor Lubniban, a Poltavai területen. Tömeg gyűlt össze, hogy tanúja legyen annak, amint kijelölik a helyét egy tervezett emlékműnek „az 1932–1933-as szörnyű éhezésben” elhunytak tiszteletére. Az éhínség túlélőihez írók, történészek, aktivisták és magas rangú egyházi tisztviselők csatlakoztak. Az elsők között azonban egy idős nyugdíjas, Maria szólalt fel, aki gyermekkorában megtapasztalta a holodivkát: „A nővéremmel és a falubeliekkel jöttünk ide. Ez lesz a mi szent helyünk. Anyánk éhen halt; apánkat letartóztatták... Ma az emberek nem értik, mit jelent az, amikor 12 éves vagy, és csak egy kis darab kenyered van.”
Mariát politikai vezetők és történészek követték, akik kiemelték egy nemzeti emlékmű létrehozásának a szükségességét, hogy az zarándokhelyül szolgálhasson minden ukrán számára. A felszólalók között volt Leonyid Kravcsuk, akkor az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Legfelsőbb Tanácsának elnöke, a független Ukrajna leendő elnöke volt. Kravcsuk jelenléte az eseményen sokak számára váratlan lehetett, mivel csak néhány évvel korábban még az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottságának Propaganda és Agitációs Osztályát vezette, és így felügyelte valószínűleg az ellenpropaganda erőfeszítéseket, beleértve az ún. „Farizeus hadműveletet” is, amelynek célja a külföldön élő „ukrán nacionalisták” szovjetellenes szerveződésének leleplezése volt. Az 1990-es évek elején azonban a politikai légkör már más volt, és Kravcsuk gyorsan felismerte az éhínség mint szimbólum politikai potenciálját. Ahogy rövid beszédében fogalmazott:
„Kedves emberek! Szemtanúk, akik túlélték az 1930-as éveket, az éhen holtak fiai, lányai és unokái! Ma emlékművet állítunk a tragédia áldozatainak, a holodomor áldozatainak. Ez az emlékmű nem kőből, nem bronzból, hanem földből készül. A föld, amely nemzetünket szülte, és a föld, amely elvette azokat, akik éhen haltak... Ma már tudjuk, ki volt a bűnös: Sztálin és elvtársai. De mi, az ukrán nemzet szabadok vagyunk, és a függetlenség és az önrendelkezés felé vezető úton haladunk. Nincs visszaút. Az emberek nemcsak azért jönnek ide, hogy tiszteletüket fejezzék ki, hanem azért is, hogy kövessék a függetlenség felé vezető utat.”
Kravcsuk beszéde volt az egyik első nyilvános nyilatkozat, amely bevezette a „holodomort” a hivatalos ukrán politikai szókincsbe; két évvel később a politikusok és a nyilvánosság is már széles körben elfogadta és használta. A beszéd az éhínséget egyfajta nemzeti mítoszként állította be, amely etnikai hátterüktől függetlenül összehozta az embereket és a földet. Kravcsuk az éhínséget önlegitimációjára használta fel azzal, hogy elítélte a sztálinizmust; nyilvánvaló, hogy olyan vezetőként, aki karrierjét a pártstruktúrán keresztül építette fel, a kommunizmust nem említhette meg. Nem sokkal később engedélyezte a levéltárak megnyitását és az ukrán SZSZK totalitárius múltját bemutató dokumentumok első gyűjteményének közzétételét.
A Leonyid Kravcsukhoz hasonló volt szovjet politikusok számára az éhínség a szovjet múltjuktól való elhatárolódás szimbolikus eszközévé vált, nemzetiesítő célokat szolgálva. Ahogy a helyi megemlékezési hullámok is mutatták, sokan továbbra is átérezték a tragédiát, és még csak kíséreltek megbékélni a múltjukkal. Kravcsukkal, a független Ukrajna első elnökével az éhínségről való megemlékezések állami szintre kerültek. A hatvanadik évfordulón Kravcsuk részt vett egy konferencián A holodomor Ukrajnában, 1932–1933: Okok és következmények címen, és egyértelműen népirtásnak nevezte a történteket, megfogalmazva annak szükségességét, hogy nemzetközi kampányt indítsanak a holodomor hivatalos elismeréséért.
Néhány éven belül az éhínség kulturális traumája az ukránok egyesítésének – és egyben az oroszoktól és a közös szovjet múlttól való függetlenedésnek – az eszköze lett. A levéltárak megnyitása, új könyvek kiadása, az összegyűjtött tanúvallomások kiemelkedő szerepet játszottak abban, hogy az újonnan függetlenné vált ukrán társadalom számára utat mutassanak az önrendelkezés felé.
A tragédia 75. évfordulóján, 2008-ban, Kijevben megnyílt a Holodomor-Népirtás Nemzeti Múzeuma, országszerte új megemlékezési hullámot indítva el. Az kijevi emlékhely, beleértve a múzeum mellett a Gyermekkor keserű emléke című szobrot egy maroknyi búzaszálat tartó lányról, nemzeti szimbóluma lett a kommunista rezsim alatti kollektív ukrán áldozatiságnak. Mindezeknek a hazai törekvéseknek külpolitikai célkitűzései is voltak, hogy a nemzetközi nyilvánosság előtt egy saját, ukrán történelmet mutassanak fel.
Az érintett közösségek azonban jellemzően magukra maradt. A falusi megemlékezések fenntartása a falusiak, a helyi aktivisták és civil szervezetek felelőssége maradt, a kijevi kormány csekély támogatásával. Hamarosan ezek a korai, alulról jövő megemlékezések – amelyeket a Szabad Európa Rádió/Szabadság Rádió az 1980-as évek végén megörökített – eltűntek a köztudatból. A holodomor átpolitizálódása és nacionalizálása, valamint a különböző „emlékezeti csaták” disszonanciát eredményeztek a sokak által a mai napig megélt traumával kapcsolatban. Az éhínség összetett története (nemkívánatos) örökségként kísérti Ukrajna bizonytalan jelenét és jövőjét.
(Karolina Koziura volt Visegrádi-ösztöndíjas kutató a Blinken OSA Archivumban, jelenleg Max Weber posztdoktori ösztöndíjjal kutat a firenzei Európai Egyetemen.)
Olvasd angolul! / Available in English!