- Két fejezetben idézzük fel az ukrán demokratikus átmenet 1989 utáni mérföldköveit.
-
Az első részben korabeli tévéfelvételeken néztük végig, 1990-ben Ukrajna hogyan kiáltotta ki állami szuverenitását. Úgy láttuk, hogy a lépés mély társadalmi támogatással bírt.
- Anastasia Felcher, a Blinken OSA Archívum levéltárosa és szláv specialistája második cikkében Ukrajna 1991-ben elnyert függetlenségével foglalkozik, különböző évfordulós és emlékezetpolitikai gesztusok szimbolikus jelentőségére hívva fel a figyelmet.
Nemzet és függetlenség
1990. január
végén az ellenzéki politikai mozgalom és párt, a Ruh (Ukrán Népi Mozgalom) és szövetségesei az ukrán egység napjának megünneplésére hívták a
lakosságot. Az ünnepséggel a céljuk az volt, hogy megújítsák az ország
emlékezetpolitikáját. Ahelyett, hogy a szovjet évfordulókról való
megemlékezéseket folytatták volna, nemzeti ünneppé akarták emelni január 22-t, a rövid életű
Ukrán Népköztársaságot és a Nyugat-Ukrán Népköztársaságot egyesítő Egyesülési
Törvény 1919-es aláírásának évfordulóját. A megemlékezésen mintegy félmillió ember közel 700 kilométeres élőláncot alkotott Lviv és Kijiv között, függetlenséget követelve. A következő évben, 1991-ben újra eseményt szervezett a RUH: Kijivben misével és a Szent
Szófia téren tartott gyűléssel ünnepeltek. (Hivatalosan a nap 1999-ben lett csak nemzeti ünnep.)
A szovjet sajtó mindeközben azt fájlalta, hogy a kijivi városi tanács hivatalosan üdvözölte az ünnepségeket; ezzel szemben a város kommunista pártbizottsága a kezdeményezést politikai spekulációval, antikommunista nacionalista érzelmek gerjesztésével vádolta. Ugyanezek a források általában fenyegetésként állították be az ukrán nacionalizmust, ha kelletlenül elismerték is, hogy az az egyik eredője a társadalmi és politikai pluralizmusnak. A moszvkai hetilap, a Lityeraturnaja Gazeta 1991 nyarán közzétett egy kijivi utcaképet, amelyen járókelők az Ukrajinszka Povsztanszka Armija (Ukrán Felkelő Hadsereg) egyenruháját viselik. Ezt a paramilitáris szervezetet, amely a civil lakosság ellen elkövetett politikai alapú világháborús gyilkosságokért felelős, a szélsőjobboldali, nacionalista Orhanyizacija Ukrajinszkih Nacionalisztiv (Ukrán Nacionalisták Szervezete) hozta létre 1943-ban.
A fotó 1991-es publikálása abba a diskurzusba illeszkedett, amely az ukrán nacionalizmusban a Szovjetunió integritására, sőt a demokráciára leselkedő veszélyt látott.
A Szovjetunió integritása valójában belülről sérült, leginkább az augusztus 19–22. közötti moszkvai puccskísérlettel, amikor szovjet keményvonalasok sikertelenül próbálták meg a hatalom megszerzésével visszafordítani a gorbacsovi reformokat. A puccs kudarca utáni napokban több köztársaság is kikiáltotta függetlenségét, köztük Ukrajna. Az ukrán parlament, a Legfelsőbb Tanács 1991. augusztus 24-én kinyilvánította, hogy Ukrajna csak az Ukrán SZSZK törvényeit fogja követni, és nem a Szovjetunióéit. A függetlenségről szóló törvényt a RUH meghatározó ellenzéki figurája, Levko Lukjanyenkó fogalmazta. Az ország függetlenségét nem csak a külföldi hatalmak ismerték el: a törvény elfogadását követően, 1991. december 1-én újabb országos népszavazást tartottak Ukrajnában, a következő kérdéssel:
„Megerősíti-e ön Ukrajna függetlenségi nyilatkozatát?” A végül 84,2 százalékos részvételű népszavazáson a lakosság elsöprő többségben állt ki a függetlenség mellett: az igenek aránya országosan 92,3 százalékot ért el. Egy héttel később a Belavezsai Megállapodással a Szovjetunió felbomlott.
Független történelmi múlt
A következő évben, 1992 augusztusában, a függetlenség első évfordulóján a sajtó egyrészt az emelkedett hangulatot hangsúlyozta, másrészt az államapparátusban jelentkező, az állítólagos „hirtelen átmenetből” következő strukturális kihívásokról számolt be. Az egyik ilyen probléma az irodisták és a magasan képzett személyzet hiánya volt, ami kulcsfontosságú területeken, beleértve a gazdaságot is, a kormányzás zökkenőmentességét veszélyeztette. A képzett tisztviselők hiánya akadályozta a nagyon szükséges elitváltást is.
A szimbolikus politika ugyanakkor sokkal inkább eltökéltséget igényelt, semmint infrastrukturális felkészültséget. Az 1992. augusztus 24-én a függetlenség első évfordulóját ünneplő Ukránok Világfóruma megállapította, hogy a független Ukrajna a Kijivi Rusz, Galícia, a Zaporizzsjai Szics és az Ukrán Népköztársaság egyenes örököse.
Ennek a szimbolikus folytonosságnak a hangsúlyozása arra irányult, hogy függetlenítsék az ország történelmét a Moszkvában írt korábbi szovjet narratívától, elhatárolódva attól a múlttól, amelyben Ukrajna államisága és önállósága alá volt rendelve szomszédjának.
Az első
évforduló alkalmából, hogy a függetlenség elnyeréséről való megemlékezést tovább
erősítse, az Ukrán Népköztársaság több mint hetven éve nyugati emigrációban lévő
kormánya nyilvánosan lemondott, és az államiság szimbolikus jelképeit átadta
Ukrajna vezetésének. Ez a ceremónia, amely az Ukrán Autokefál Ortodox Egyház
támogatását is élvezte, az ukrán államiság folytonosságát szimbolizáló gesztus
volt. Az 1991 decemberében megválasztott ukrán elnök, az ukrán hatalmat
szimbolizáló láncot átvevő Leonyid Kravcsuk megfogalmazása szerint mindez a mély
történelmi gyökerekkel rendelkező ukrán államiság újjászületését jelenítette
meg.
Eufória és határviszály
A nyugati szakértők, ellentétben 1990-nel, amikor Ukrajnát csak potenciálisan független országnak tekintették, új értelmezési keretet kerestek az immáron szuverén és független ország és jövőjének tárgyalására. A Blinken OSA Archívum kiterjedt nyugati sajtóarchívuma, illetve saját korabeli elemzései is tanúsítják, hogy a szerzők a nemzetek saját létezésükhöz való jogából indultak ki. Ukrajna, ahogy érveltek, erős nemzettudattal, saját nyelvvel, területtel és elegendő gazdasági erőforrással rendelkezett, illetve magas ipari és mezőgazdasági potenciállal. Fontos további szempont volt a nemzetek önrendelkezési joga: a politikai törekvések közti véleménykülönbségek ellenére az ukránok „láthatólag támogatják a függetlenséget, akár egy megújított Szovjetunión belül, akár azon kívül”.
Sok nyugati szakértő teljes szívvel üdvözölte a sikeres ukrán erőfeszítéseket, hogy a független államban demokratikus társadalmat építsenek, és lelkesen számolt be az országban megváltozott politikai hangulatról. Többen azonban tartottak az új valóság távolabbi következményeitől. Volt, aki bizonytalannak nevezte az Ukrajna függetlenségéhez vezető utat, kiemelve, hogy a nyilatkozatokat végrehajtani nehezebb, mint kihirdetni; másoknak a nyílt függetlenség lehetőségeivel és előnyeivel szemben voltak kételyei. A szakértők aggodalmukat fejezték ki a demokratikus és a konzervatív (kommunista) erők közötti hatalmi egyensúly kapcsán, és megkérdőjelezték, hogy Ukrajnának sikerül-e végül fenntartható államközi kapcsolatot kiépítenie a szomszédos Oroszországgal.
Az új rend megkövetelte, hogy ezt a kapcsolatot a szuverenitás kölcsönös tiszteletben tartása és a határok sérthetetlensége alapján építsék ki, ahogy azt az átmeneti időszak alatt az elemzések folyamatosan megjegyezték.
A potenciális vitapontokat a gazdaság strukturális átalakításának szükségességében, a nukleáris arzenál felszámolásában, a nyelvhasználatban és a Krím kérdésében látták. Elsősorban azonban az aggasztotta a szakértőket, hogy Oroszország képes lesz-e egyáltalán Ukrajnához mint egyenlő partnerhez viszonyulni, elfogadva függetlenségét a döntéshozatalban és az államépítésben mind nemzeti, mind nemzetközi szinten. Még 1991-ben jelent meg az orosz médiában egy publikáció az Ukrajna és Oroszország közötti lehetséges atomháborúról; erre ingerülten reagálva Leonyid Kravcsuk akkor úgy nyilatkozott, hogy Ukrajna kapcsolata Oroszországgal mindig a lehető legbarátibb volt, és lesz is.
Az aggodalmak ellenére a nemzetközi elemzők körében kitartott az ukrajnai fejlemények iránti optimizmus. Csak halványan, de megjelent azonban a beszámolókban egy másik érzés is: a meglepetés.
Majdnem egy évvel Ukrajna függetlenségének kikiáltása után, 1992-ben a Philadelphia Inquirer a Jugoszlávia felbomlását követően Dél-Európában kitörő erőszakot állította szembe az etnikai és területi viták ellenére is biztató ukrán–orosz fejleményekkel. A szerző úgy látta: a két ország választott politikusai elköteleződtek az erőszak elkerülése mellett, és a tárgyalóasztalt választották.
Az írás szerint ugyanez volt igaz az egyszerű állampolgárokra is: nem osztották „a szerbeket és a horvátokat elválasztó keserű gyűlöletet”. Az új rend fenntartásának másik alappillérét („annak biztosítása érdekében, hogy a felelősségteljes úton maradjanak”) az elemzők az ügy nyugati támogatásában látták. A nukleáris leszerelés sikerét az ebbe az irányba tett jelentős lépésként üdvözölték. Mégis, további biztosítékát szerették volna látni annak, hogy az ukrán biztonság számít. Gazdasági segítséget sürgettek, mivel „a nehéz idők [...] ultanacionalista lázálmokat szülnek.” Harminc évvel később ezek az aggodalmak aligha bizonyultak alaptalannak.
(Anastasia Felcher a Blinken OSA Archívum levéltárosa és szláv specialistája.)
Cím
feletti kép: Élőlánc Ukrajna függetlenségéért Kijiv és Lviv között 1990. január 21-én, vágókép a videóból.
A cikkben felhasznált videórészletek megtekinthetőek a YouTube-csatornánkon, a teljes filmek pedig a Blinken OSA Archívum honlapján, a SZER Kutatóintézete szovjet és orosz televíziómonitoring gyűjteményében.
Olvasd angolul! / Available in English!