- 1941. szeptember 29-én a náci Németország katonái több mint harmincezer zsidót mészároltak le a megszállt Kijevben. A kivégzések helyszíne, a Babij Jar nevű árok ma holokauszt-emlékhely.
- Amíg Ukrajna a Szovjetunió részét képezte, az antiszemita szovjet állam a zsidó áldozatok emlékének elnyomására törekedett. Így lett Babij Jar emlékezeti csatatér.
-
Anastasia Felcher, a Blinken OSA Archivum szláv levéltárosa Babij Jar szimbolikus jelentéseit vizsgálja a hidegháború időszakától a mai orosz háborúig; írása szorosan kötődik az Archivum decemberig ingyenesen látogatható kiállításához.
Auschwitz, a náci Németország megsemmisítő tábora, ahol öt év alatt több mint egymillió embert gyilkoltak meg, világszerte ismert szimbóluma a népirtásnak. Az etnikai tisztogatás mellett azonban szimbóluma Auschwitz azoknak a változó politikai és emlékezeti rendszereknek is, amelyek döntenek afölött, hogy kinek a halálára, illetve bűneire emlékezzünk, és kiére ne. Az egykori tábort felszabadítása után rövid időn belül emlékhellyé alakították; mindeközben például a szocialista Lengyelországban vagy Magyarországon az áldozatok az antifasiszta harc narratívájában nem zsidók, hanem lengyel vagy magyar állampolgárok voltak. A keleti blokk országaiban a hidegháború végéig kellett várni arra, hogy az Auschwitzban legnagyobb számban meggyilkolt zsidóságot nyíltan elismerjék a náci népirtás fő célcsoportjaként.
A náci haláltáborok és kivégzőhelyek értelmezés és újraértelmezés tárgyát képezték a hidegháború alatt és után is. Ennek a folyamatnak alapvető eleme volt – és maradt máig – az ágencia kérdése. Ki dönti el, hogy mit reprezentál egy halálhely? Ki dönti el, hogy miről és miképp emlékezzünk? Ki mondhatja sajátjának a gyilkosság emlékezetét?
Az akár évtizedekig is húzódó viták közül kiemelkedik egy kelet-európai helyszín: Babij Jar, egy árok Kijevben, ahol német katonák 1941. szeptember 29. és 30. között 36 óra alatt 33 771 zsidót mészároltak le, majd 1944-ig további több mint 100 000 embert – zsidókat, romákat, értelmi fogyatékosokat, szovjet hadifoglyokat és ukrán kommunistákat – végeztek ki. A nácik Kijevből való kivonulását követően Babij Jar még évtizedekig csatatér maradt, a tekintélyelvű, antiszemita szovjet állam (amely a mészárlás emlékezetét és az áldozatok identitását elnyomni igyekezett) és az alulról szerveződő emlékezeti aktivizmus között. A Babij Jar-i mészárlás emlékezetéért vívott küzdelmet idézzük fel a Blinken OSA Archivumban őrzött levéltári dokumentumokon keresztül. A történet mai relevanciáját mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a területen kialakított holokauszt-emlékhely közelében 2022 tavaszán egy orosz rakéta csapódott be; az eset amellett, hogy nemzetközi felháborodást keltett, összekötötte a múltbeli és a legutóbbi háborús bűnöket.
Kire emlékezzünk?
Az 1941-es mészárlásra és az azt követő atrocitásokra adott kulturális és irodalmi reakciók már a második világháború után megjelentek, leginkább jiddis, orosz és ukrán szerzők verseiben és írásaiban. Ebben mérföldkő volt, hogy Jevgenyij Jevtusenko Babij Jár című versét 1961-ben közölte a Literaturnaja Gazeta című vezető orosz folyóirat. „Babij Járban emlékmű nincs sehol” (ford.: Ágai Ágnes) – kezdődik a költemény, nemcsak a náci elkövetőkhöz, de a szovjet államhoz is szólva, amely a háború egyik győzteseként felelős volt elpusztult polgárai emlékének megőrzéséért. Jevtusenko, bár orosz származású volt, azonosította magát a zsidó áldozatokkal. A Babij Jár a mészárlást egyetemes, nem egyetlen népcsoportra korlátozódó tragédiaként értelmezte, ugyanakkor követelte, hogy az áldozatokat zsidóként is elismerjék, hangsúlyozva a náci népirtás célzott jellegét. A szamizdatban is terjedő verset hivatalos megjelenése után Jevtusenko nyilvános felolvasásokon, majd az 1970-es években a rádióban is előadta, így például a Szabad Európa Rádió a Szovjetunióba sugárzott csatornáján, a Szabadság Rádión. A zsidóság körében a Szovjetunión és azon túl is széleskörű érzelmi reakciót kiváltó verset a világhírű zeneszerző Dmitrij Sosztakovics megzenésítette 13. szimfóniájában, amelynek a Babij Jar alcímet adta.
Sok szovjet zsidó hivatkozta Jevtusenko versét szamizdat publikációikban, így az részévé vált a Szovjetunióban kibontakozó zsidó mozgalomnak. Ennek a mozgalomnak az egyik követelése az volt, hogy a szovjet állam tartsa tiszteletben a zsidók mobilitáshoz való jogát, beleértve az országból való kivándorlást is. Ugyanakkor egyre nagyobb figyelmet kapott a mzogalmon belül a zsidó identitás, illetve a holokausztban elpusztultak identitásának kérdése is. A Babij Jar-i mészárlás emlékezete azonban nemcsak a zsidóság körében nyert szimbolikus jelentőséget. A kijevi hatóságok 1964-től engedélyezték a szeptemberi évfordulón a gyülekezést a gyilkosságok helyszínén és az áldozatokról való megemlékezést. Két évvel később, a kivégzések huszonötödik évfordulóján, Ivan Dzjuba ukrán költő mondott beszédet – vagy inkább tett politikai nyilatkozatot.
Dzjuba összekapcsolta a szovjet hatóságok által elhallgatott zsidó áldozatiságot az ukrán nacionalizmussal, hangsúlyozva, hogy a tragédia ukrán földön történt. Úgy vélte, hogy Babij Jar egyetemes jelentőségű, az egész emberiség tragédiája; hozzátette ugyanakkor, hogy a zsidó és az ukrán nép számára különleges jelentőséggel bír.
A beszéd nyomtatásban külföldön jelent meg, a Szovjetunióban szamizdatban terjedt.
Bár a hivatalos szovjet sajtó sem hallgatta maradéktalanul el a mészárlást, azt a második világháborúról szóló hivatalos állami narratíva részeként tálalta, aminek csúcspontja a szovjet nép győzelme volt. Még 1966-ban, egy évben Dzjuba beszédével, a Junoszt orosz irodalmi havilapban megjelent Anatolij Kuznyecov Babij Jar című dokumentumregényének cenzúrázott változata. Három évvel később, 1969-ben Kuznyecov a Nyugatra disszidált, és filmre véve magával vitte a cenzúrázatlan kéziratot. Az eredeti változatot New Yorkban publikálta még álnéven, de idővel felolvasta a Szabadság Rádión is. Regénye tanúvallomás, az 1941-es mészárlás egyik nemzetközileg is legismertebb feldolgozása.
Babij Jar politikai jelentősége az 1967. júniusi hatnapos (arab–izraeli) háborúval újabb fordulatot vett. Izrael gyors győzelme lendületet adott a szovjet zsidó mozgalomnak, a szamizdatokban egyre gyakrabban jelentek meg a szovjet zsidók önazonosságáról, a cionizmushoz való szoros kötődéséről és a holokausztról szóló szövegek. A szovjet–izraeli viszony romlásával és a két ország közötti diplomáciai kapcsolat megszakadásával (a szovjet kormány fegyverekkel és kiképzéssel támogatta az arab államok szövetségét) az úgynevezett „zsidókérdés” a Szovjetunióban még nagyobb jelentőségre tett szert.
Hogyan emlékezzünk?
1968-tól a kijevi hatóságok átvették az ellenőrzést a Babij Jarban tartott szeptemberi megemlékezések felett, megelőzendő a problémás eseteket – mint amilyen az 1966-os volt –, sőt letartóztatásokat és bírósági eljárást is foganatosítottak.
Az ünnepséget hivatalosan immáron a nácik által meggyilkolt „szovjet katonák és polgárok emlékének” szentelték, nem is említve meg néhányuk etnikai származását. A hidegháborúra jellemző módon a felszólaló párttagok arra használták az ünnepséget, hogy a Nyugatot kritizálják, legyen szó a vietnami háborúról vagy Nyugat-Németország és Izrael külpolitikájáról.
A megemlékezés körüli politikai feszültséget vázoló cikkében a Szabad Európa Rádió újságírója Babij Jart „egy feloldatlan múlt szimbólumának” nevezte.
Az elkövetkezendő években a párhuzamos megemlékezések gyakorlata ismétlődött. Az állami rendezvény és az azt követő alulról szerveződő megemlékezés közötti árkot megjelenítve a helyszínen összegyűlt emberek először végighallgatták a hivatalos beszédeket, majd azután csendben megemlékeztek a népirtás áldozatául esett barátaikról és családtagjaikról. Az 1969-es eseményről részletes beszámolót közölt az Iton című zsidó szamizdat folyóirat első száma. A harmincadik évfordulón, 1971-ben, mintegy háromszáz egyenruhás rendőr biztosította két és félezer zsidó és félezer nem zsidó látogató megemlékezését; incidensről nem szólnak a hírek, annak ellenére sem, hogy csak egy hónappal korábban őrizetbe vettek tizenkét zsidót azért, mert tiltakozó közösségi imát szerveztek Babij Jarban, miután elutasították az Izraelbe való kivándorlási kérelmüket (és így refusenikekké váltak). Két évvel később, 1973-ban nyugati újságírók arról számoltak be, hogy a rendőrség széttépte a koszorúkat és rálépett azokra a gyertyákra, amelyeket az összegyűlt mintegy ezer zsidó gyújtott meg; négy embert letartóztattak. 1974-ben háromszáz rendőr vette körül a helyszínt, mielőtt engedélyezték volna a koszorúk elhelyezését; az egyikről eltávolították a „Babij Jar zsidóinak, Moszkva és Riga zsidóitól” feliratot.
A mészárlás harmincötödik évfordulója alkalmából 1976-ban végre emlékművet állítottak a helyszínen: egy nagyméretű bronzszobrot, amely tizenegy hősies alakot ábrázol, köztük egy szögesdróttal összekötött kezű nőt. A felirat zsidó áldozatokról nem tett említést, csak kijevi szovjet állampolgárokról és hadifoglyokról. Ugyanebben az évben kijevi zsidó állampolgárok arról tájékoztatták a nyugati sajtót, hogy rendőri figyelmeztetést kaptak: a szeptemberi megemlékezés során maradjanak távol Babij Jartól, mert „ha csak megpróbálják meglátogatni, az letartóztatásokhoz fog vezetni, nem rövid időre, hanem hosszú évekre”. A negyvenedik évfordulón, 1981-ben sem volt ez másképp; több odesszai, moszkvai vagy leningrádi zsidót megakadályoztak abban, hogy Kijevbe utazzon, többüket letartóztatták.
Emlékezetháború
Bár zsidókat öltek meg a legnagyobb számban BabiJ Jarban, nem ők voltak a kivégzések kizárólagos célpontjai; annál is inkább feltűnő, hogy az áldozatok emlékezetéért folytatott évtizedeken át tartó küzdelem mintha a zsidó áldozatok emlékezetére korlátozódott volna. A hidegháború végét és a Szovjetunió összeomlását követően 1991-ben új, menórát formáló emlékművet avattak a helyszínen, egyértelműen kifejezve az itt kivégzett zsidók identitását. Mivel azonban az áldozatok összességében több kategóriába tartoztak, az évek során számos új emlékmű megjelent a területen. Babij Jar polifonikus emlékezeti hely lett, nem kerülték el az 1991 utáni Ukrajna úgynevezett „emlékezetháborúinak” viharos vitái. A közelmúltban az emlékhely új értelmezését keresve felmerült, hogy Kijevben itt hozzák létre Európa legnagyobb holokausztmúzeumát.
Az Ukrajna elleni mai orosz háború kihatással van arra is, hogy az ukrán lakosság hogyan viszonyul az 1941 és 1944 közötti háborús bűnök emlékéhez, újabb újraértelmezésekhez vezetve. Erre közelmúltbeli példa az ukrán oktatási minisztérium 2022. júniusi javaslata arról, hogy Kuznyecov regényét (sok más orosz, belorusz és szovjet szerző műveivel egyetemben) vegyék ki az iskolai tananyagból; helyette John Boyne ír író 2006-os A csíkos pizsamás fiú című regényét ajánlják a holokauszt oktatásához. Az, hogy Kuznyecovot felváltja Boyne, Babij Jart felváltja Auschwitz, felfogható a holokauszt-emlékezet univerzalizálódásának jeleként is, aminek Ukrajna ugyanúgy ki van téve, mint sok más ország világszerte. Kérdéses azonban, hogy ezek az új emlékezeti rétegek betemetik-e azoknak az emlékét, akik elnyomás és letartóztatások ellenére is évtizedeken át tiltakoztak Babij Jarban.
(Anastasia Felcher a Blinken OSA Archivum levéltárosa és szláv specialistája.)
A budapesti Blinken OSA Archivumban decemberig ingyenesen látogatható Megrendelt emlékezet – Magyar kiállítások Auschwitzban, 1960/1965 című kiállítás azt vizsgálja, hogy a szocialista Magyarországon milyen mértékben hallgatták el a holokauszt emlékét. A kiállítás két, a magyar állam által megrendelt, 1960-as évekbeli képzőművészeti projektet rekonstruál, amelyek az ország a náci népirtással kapcsolatos hivatalos emlékezetpolitikájának képét sugallják. Lényeges azonban, hogy a széles magyar közönségnek az 1960-as években nem volt igazán lehetősége látni ezeket a műveket, mivel Auschwitzban voltak kiállítva.
Olvasd angolul! / Available in English!