- 1984. október 19-én a lengyel állambiztonság elrabolta és brutálisan meggyilkolta Jerzy Popiełuszko katolikus papot.
- Az eset nemcsak a lengyel társadalmat rázta meg, rendkívüli figyelmet kapott Nyugaton, sőt a keleti blokk országaiban is.
- Danyi Gábor a Blinken OSA Archivumban végzett kutatása során azt rekonstruálta, hogy a meggyilkolt pap figurája hogyan lett határokon átívelő szimbólum.
1984 októberében vészjósló hírek érkeztek a Szabad Európa Rádió/Szabadság Rádió Kutatóintézetébe a vasfüggöny mögötti Lengyelországból. A 37 éves Jerzy Popiełuszko atyát, aki a föld alá kényszerített Szolidaritás mozgalom nyílt támogatója és szószólója volt, elrabolták és ismeretlen helyre hurcolták. A félelmek hamarosan beigazolódtak: a katolikus pap holttestét tizenegy nap múltán egy víztározóban találták meg. Az eset megrázta a szabadságjogaiért küzdő lengyel társadalmat, de a szovjet blokk ellenzéki csoportjai számára is alkalmat adott arra, hogy hallassák a hangjukat. Jerzy Popiełuszko halálát így nem csupán a lengyel történelem tragikus eseményeként, hanem transznacionális, közös közép-európai eseményként, tapasztalatként és emlékezetként is érdemes számba venni.
Politikai gyilkosság és médiafigyelem
A meglehetősen konzervatív Popiełuszko korántsem tartozott a rendszer ismeretlen áldozatai közé. A varsói Kosztka Szent Szaniszló templomban a „szülőhazáért” celebrált szentmiséi tömegeket vonzottak, az atya aktívan bekapcsolódott a bebörtönzöttek és internáltak, valamint családjaik megsegítésébe, lelki támaszt nyújtott az elesetteknek. Az egyházat nem valamiféle intézményes hierarchiaként fogta fel, hanem a lengyel társadalom alkotta közösségként.
Azt vallotta, hogy az egyház sorsa egy a társadalom sorsával, attól elválaszthatatlan. Így nem meglepő, hogy maga is azon értékek mellett tette le a voksát, amelyekért a Szolidaritás mozgalom is küzdött: önkormányzatiság, sztrájkhoz való jog, erőszakmentesség, az állami represszió visszaszorítása, sajtószabadság és társadalmi szolidaritás.
Akkor sem hátrált meg, amikor az állambiztonság szorításában egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az életét kockáztatja. Mikor a milícia emberei 1983 tavaszán Varsóban agyonvertek egy érettségi előtt álló fiatalt, Grzegorz Przemyket, Popiełuszko állítólag azt mondta: „Azt hiszem, én leszek a következő!”.
Meggyilkolása hosszú hónapokon keresztül foglalkoztatta a lengyelországi és a nyugati közvéleményt, miközben a keleti blokk országainak állami sajtója javarészt elhallgatta az ügyet, vagy „jobb esetben” a hivatalos lengyel propaganda torzító és felelősséghárító állításait ismételgette. A lengyel pap meggyilkolása nagy szerepet játszott abban, hogy a lengyelországi történéseket – mindenekelőtt a Szolidaritás mozgalom nevével fémjelzett társadalmi ellenállás tevékenységét – nemzetközi médiaeseményként lehetett fenntartani. A New York Times például tíz alkalommal is címlapon tudósított az ügy fejleményeiről; a kitartó médiafigyelem a történet fokozatosan feltáruló részleteinek és krimibe illő jellegének is volt köszönhető.
Először 1984. október 19-én röppentek fel hírek Popiełuszko elrablásáról, ekkor még nem lehetett tudni, hogy a pap életben van-e. Hívők és Szolidaritás-aktivisták tömegei virrasztottak és imádkoztak, hogy épségben előkerüljön. Lech Wałęsa, a Szolidaritás tömegmozgalom vezető figurája úgy nyilatkozott, hogy ha a pap haja szála is meggörbül, azért valakinek vállalni kell a felelősséget. Számos egyházi és társadalmi szervezet ítélte el az emberrablást, sőt maga a kommunista kormány is, amely szerette volna elkerülni, hogy ráégjen az incidens. Popiełuszko sofőrjének azonban sikerült elmenekülnie a helyszínről, vallomása alapján fény derült az elkövetők kilétére: Kiszczak belügyminiszter kénytelen volt elismerni, hogy Grzegorz Piotrowski százados és két beosztottja, Leszek Pękala és Waldemar Chmielewski követték el az emberrablást. A még reménykedőket október 30-án sokkolta a hír, hogy búvárok megtalálták Popiełuszko holttestét egy kelet-lengyelországi város, Wocławek melletti víztározóban. Ma már szörnyű iróniaként hat, hogy másnap délután 2-kor a hatóságok tudatták: Popiełuszko három feltételezett gyilkosát kizárták a kommunista pártból. A boncolás eredményét nem hozták nyilvánosságra, mert úgy ítélték meg, csak még jobban felzaklatnák a közvéleményt az erőszakos részletek: az állambiztonság funkcionáriusai a papot a jármű csomagtartójába zárták, többször is agyba-főbe verték, fojtogatták, majd a testét a Visztula mellékágába dobták.
Eközben azonban a lengyel második nyilvánosságban elkezdtek terjedni a pap holttestéről készített fotók, amelyek láthatóvá tették a gyilkosság brutalitását – az állami sajtó nem győzte bizonygatni, hogy az elváltozások csak a halál beállta után következtek be. A fotók utat találtak a nyugati újságokhoz, onnan pedig visszajutottak más szocialista országokba is.
A médiafigyelemnek újabb lökést adott, hogy 1984. december 14-én Toruńban elkezdődött a gyilkosok pere, amelynek végeztével Piotrowski és felettese, Adam Pietruszka 25-25, Pękala 15, Chmielewski 14 év börtönt kapott. A következő években azonban a büntetésüket többször is enyhítették, így az eredetileg kiszabott ítéletnek csak a töredékét kellett leülniük. Az ügy felsőbb szintre vezető szálait soha nem sikerült bizonyítani.
Miért volt fontos Popiełuszko halála?
A gyilkosság több szempontból is jelentős és szimbolikus esemény volt a lengyelek számára. Egyrészt, leleplezte a lengyel „normalizáció”, vagyis a Jaruzelski tábornok által 1981 decemberében bevezetett katonai diktatúra hazugságait és annak elnyomó jellegét. Másrészt, Popiełuszko atya egy személyben testesítette meg a rendszer többi ismert vagy ismeretlen áldozatát. Halálába bele lehetett látni azokat a gyilkosságokat, amelyeket az 1970 decemberi lázongások, vagy az 1981-ben a Wujek-bányában folytatott sztrájkok „pacifikálása” során követtek el a rendőri és katonai szervek; de gondolni lehetett azokra is, akiket a hadiállapot után internáltak vagy börtönöztek be.
Lech Wałęsa egy interjúban úgy értékelte, hogy a lengyel pap halála „a legnagyobb megrázkódtatást jelentette az 1981. december 13-án bevezetett hadiállapot óta”. Az eset a másfél éve bevezetett hadiállapottal megbénított Szolidaritást is aktivizálta, lehetőséget teremtett a szervezetnek az erődemonstrációra.
Bár voltak arról viták a Szolidaritáson belül, hogyan kell a tömegmozgalomnak reagálnia a gyilkosság hírére, végül a csendes megemlékezés és a párbeszéd szorgalmazása kerekedett felül a nyílt utcai demonstrációk, a sztrájkok és a konfrontáció forgatókönyvén – ami egyébként összhangban állt a Popiełuszko által vallott, párbeszédet szorgalmazó nézetekkel. Utolsó miséjén például így imádkozott: „Könyörögjünk, hogy megszabadulhassunk a félelemtől, a megfélemlítéstől, de mindenekelőtt a bosszú és az erőszak szellemétől”.
Popiełuszko emlékezete
Nem túlzás azt állítani, hogy halála után Popiełuszko alakja körül spontán vallási kultusz alakult ki. Az atya temetésén, amelyre 1984. november 3-án került sor, több százezren vettek részt. Egy Varsó mellett élő magyar, Engelmayer Ákos akciójaként egy magyar vonatkozású szolidaritási transzparenst is kifüggesztettek a plébánia kerítésére, „A fájdalomban szolidáris magyarok” felirattal. A következő években Popiełuszko sírja valóságos zarándokhellyé vált, egyes becslések szerint 1987 márciusáig kétmilliónyian keresték fel az emlékhelyet, köztük magánemberek, delegációk tagjai, nyugati politikusok és vasfüggöny mögötti disszidensek. Eközben emlékművek emelkedtek Lengyelországban és a lengyel diaszpóra helyszínein (például Chicagóban), kereszttel jelölték meg halálának helyszínét. Évről-évre emlékmiséket tartottak halálának évfordulóján, amelyeken több tízezren vettek részt. A kultuszra nagy hatást gyakorolt, hogy II. János Pál pápa is rendszeresen megemlékezett Popiełuszko mártírhaláláról és vértanúságáról.
Halála után nem sokkal megkezdődött a vele kapcsolatos anyagok gyűjtése. Igehirdetései nemhivatalos, kézről kézre másolt kazettákon terjedtek, amiket – az emlékmisék felvételeivel egyetemben – a Szabad Európa Rádió lengyel adása is lejátszott. A Szolidaritás mozgalom Popiełuszko emlékének szentelt földalatti bélyegeket, képeslapokat, röplapokat, naptárakat és bankjegyeket bocsátott ki. Az 1980-as években életéről és haláláról színházi, irodalmi és filmes feldolgozások születtek: Londonban színdarabot rendeztek a Popiełuszko-per anyagából, amit a tévében is bemutattak, Agnieszka Holland lengyel filmrendező politikai thrillert forgatott Franciaországban Megölni egy papot címmel, a lengyel pap angol nyelvű életrajzai bestsellerré váltak. Popiełuszko halála azonban nemcsak Lengyelországban és a Nyugaton keltett visszhangot, hanem a kelet-európai disszidensek köreiben is.
Magyarországi disszidensek
A lengyel katolikus pap halála a szovjet blokk disszidensei számára is komoly jelentőséggel bírt. A csehszlovák emberi jogi mozgalom, a Charta ’77 például már korán terrorcselekménynek minősítette az esetet egy szolidaritási nyilatkozatban, jelezve, hogy a szálak felfelé vezetnek. Azt is kifejezésre juttatták, hogy Popiełuszko halála megerősíti a katolikus egyházat és a lengyel Szolidaritást.
Hasonló nyilatkozatot adott ki a legjelentősebb, egyébként lengyel mintára létrejött magyarországi politikai szamizdat folyóirat, a Beszélő szerkesztősége is. Amellett, hogy elítélték a „vadállati kegyetlenséggel” elkövetett politikai bűntényt, mindenekelőtt arra hívták fel a figyelmet, hogy a rendőrség hatalma és az elkövetett jogsértések száma Magyarországon is növekszik. „Popiełuszko mártírhalála után senki nem állíthatja többé a világnak ezen a táján, hogy nem tudta, hová vezet az, ha a rendőrségnek szabad kezet adnak az emberi jogok megcsonkítására” – összegezték.
A magyarországi demokratikus ellenzék üzenetet juttatott el a Kosztka Szent Szaniszló Egyházközség híveinek. A nyílt levél, amelyet összesen 43 magyar értelmiségi, munkás és egyetemista írt alá (köztük Haraszti Miklós, Hodosán Róza, Kis János, Krassó György és Solt Ottilia) – a Beszélő nyilatkozatához hasonlóan – a lengyel pap halálát kelet-európai jelentőségűvé emelte:
„A brutális módon meggyilkolt Jerzy Popiełuszko atyát nemcsak hozzátartozói, polgártársai, hívei és a Szolidaritás követői gyászolják; mártírhalála mindannyiunkért, kelet-európaiakért volt. Azokért az elemi jogokért halt meg, amelyekért most már nélküle küzdünk tovább.”
A nyílt levelet a második nyilvánosság Külön-Beszélő és Hírmondó című folyóiratai is leközölték, sőt lengyel fordításban az Obóz (Tábor) című lengyel szamizdat lapban is megjelent.
Eközben Popiełuszko kultusza katolikus kisközösségekben is terjedt Magyarországon. Az 1980-as évek elejétől fogva katolikus fiatalok százai csatlakoztak lengyelországi zarándoklatokhoz, amelyeken brosúrák és magnókazetták révén tudomást szereztek Popiełuszko tevékenységéről és tanításairól. Többen részt vettek a martírpap halálának évfordulóin tartott emlékmiséken is. Közéjük tartozott egy Szegeden tanuló fiatal, Molnár Imre is, aki sok Popiełuszkóval kapcsolatos anyagot csempészett Magyarországra – köztük egy nemhivatalos kiállítás anyagát is, és többek közreműködésével egy kis példányszámú Popiełuszko-emlékkönyvet is megjelentetett illegális formában.
A lengyel pap emlékének ápolásába a demokratikus ellenzékkel kapcsolatban álló, Inconnu elnevezésű radikális művészcsoport is bekapcsolódott. 1984 decemberében az Inconnu csoport kiállítást szervezett saját műveiből az Artéria Galériában, amelyet egy budapesti magánlakásban működtettek. A Popiełuszko-gyilkosság és annak emlékezete itt is beágyazódott a kelet-európai szabadságjogokért folytatott általános küzdelembe. Az állambiztonság ügynökei jelentéseikben kiemelték, hogy a fali tablókon túl több „objektum jellegű mű” is szerepelt a kiállításon: egy fehér székre például fekete festékkel a kelet-európai sorsközösségre utaló „I am also Popiełuszko” feliratot festették, míg egy injekciós fecskendőkkel teli elsősegély dobozon a „Szabadságot Duraynak” felirat szerepelt, amely a csehszlovákiai magyar kisebbség jogvédőjének bebörtönzésére és a diktatúra hatóságai által előszeretettel alkalmazott kényszergyógykezelés gyakorlatára utalt. Néhány hónappal később, 1985 januárjában az Inconnu kiállítást rendezett Popiełuszko emlékére. A kiállítás a lengyel pap temetéséről készült mintegy 25–30 fényképet mutatta be tizenkét tablón. A megnyitón felolvasták Popiełuszko utolsó szentbeszédét, amelynek szövegét a helyszínen meg is lehetett vásárolni, hangfelvételét másolt kazettán meg lehetett rendelni.
Kilenc hónapra rá, a lengyel pap halálának évfordulóján, 1985. október 20-án, az Inconnu újabb megemlékezéssel egybekötött kiállítást szervezett. Az állambiztonsági iratok tanúsága szerint ezúttal mintegy száz, többnyire Popiełuszko temetésén készült fényképet mutattak be a tablókon. A megemlékezésen aktív szerepet vállalt a már említett Molnár Imre is, aki részleteket játszott le a lengyel pap által celebrált misék hangfelvételeiből. Ezt követően Buda Géza cikket közölt az Inconnu szamizdat lapjában, amelyben így fogalmazott:
„Sokasodnak a harminc éve parázsló kelet-európai forradalom mártírjai. Nagy Imre, Jan Palach, Jerzy Popiełuszko neve földbe tiport népmozgalmakat jelképez, ezernyi halottat, nemzetek felégetett reménységét.” Figyelemre méltó, hogy e sorokban a szerző a magyar, a cseh(szlovák) s a lengyel közelmúlt mártírjait helyezte egymás mellé, azt sugallva, hogy mindannyian egy közös kelet-európai polgárjogi harc vértanúi.
Látható, hogy a kelet-európai – köztük magyar – disszidenseknek köszönhetően Popiełuszko emlékezete és kultusza jóval túlterjedt Lengyelország határain. E folyamat során a hangsúlyok áthelyeződtek, és a lengyel pap mártírhalálából kelet-európai jelentőségű esemény lett. Nem véletlenül: Popiełuszko esete is azt bizonyítja, hogy a kelet-európai kommunizmus történetének utolsó másfél évtizedében a szovjet blokk disszidensei kölcsönösen figyeltek egymásra, igyekeztek összehangolni a tevékenységüket, amelyet az elnyomó rezsimekkel szemben közösen, együttes erővel folytatott kelet-európai küzdelem részeként képzeltek el.
(Danyi Gábor [irodalom]történész, műfordító a CEU Budapest–OSUN posztdoktori ösztöndíj keretében kutatott a Blinken OSA Archivumban.)
Olvasd angolul! / Available in English!