- Nukleáris archívum: a Blinken OSA Archivum online gyűjteménye atomenergiával és annak felhasználásával kapcsolatos iratokból, az 1950-es évektől a 20. század végéig.
- Milyen hidegháborús félelmek és remények övezték az atomtechnológiát Csernobil előtt, volt-e energiapolitikai hatása az 1986-os katasztrófának?
-
Anastasia Felcher, a Blinken OSA Archivum levéltárosa és szláv specialistája az atomenergiával kapcsolatos közbeszéd négy évtizedét tekinti át.
A csernobili atomerőműben 37 évvel ezelőtt, 1986. április 26-án bekövetkezett baleset radioaktív felhőt hozott létre, amely nagy területen terjedt el Európában, de leginkább a Szovjetunió nyugati részeire – a mai Fehéroroszország, Ukrajna és Oroszország – koncentrálódott. Több mint nyolcmillió ember volt kitéve a halált, betegségeket és kétségbeesést okozó sugárzásnak. Harminc évvel a tragédia után, 2016-ban az ENSZ határozatot fogadott el, amelyben április 26-át a csernobili katasztrófa nemzetközi emléknapjává nyilvánította, tisztelegve a katasztrófa következtében elhunytak emléke előtt, egyben felhívva a figyelmet az érintett közösségek sorsára.
Ukrajnában jelenleg négy atomerőmű működik. A csernobiliban bár az atomreaktorok már mind leálltak, továbbra is folyamatos kezelést igényelnek. Napjainkban az erőmű az Oroszország által Ukrajna ellen indított háború okán jelentenek nemzetközi aggodalmat.
Az egykori atomkatasztrófa helyszínének közelében katonai akciók zajlanak: miután 2022 márciusában orosz csapatok elfoglalták az erőművet, a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség aggodalmának adott hangot, majd állandó megfigyelőket küldött a csernobili mellett a négy működő erőműbe is.
Az atomenergiára és annak felhasználására irányuló figyelem évtizedek óta folyamatos. A hidegháború idején a vasfüggöny mindkét oldalán rendkívüli izgalom és félelem övezte a nukleáris technológiával és annak fejlesztésével kapcsolatos irányelveket és álláspontokat, különösen ami az atomfegyvereket illeti, fegyverkezési versenytől vonakodó leszerelésig. Ebben a blogposztban azt tekintjük át, hogy mindez hogyan jelent meg a nyilvánosságban, kezdve az 1950-es évektől egészen az 1980-as évekig és főképp a csernobili katasztrófáig.
Kiindulópontunk a Blinken OSA Archivum úgynevezett „nukleáris archívuma” lesz: egy transznacionális gyűjtemény, amely összesíti a levéltárban az atomenergiával és annak alkalmazásával kapcsolatos iratokat. Több ezer újságkivágás, rádióműsor-átirat, interjúkivonat és háttérelemzés – elsősorban a Szabad Európa Rádió/Szabadság Rádió (SZER/SZR) Kutatóintézetének irataiból –, valamint dokumentumfilmek és oral history interjúk örökítik meg az atomkutatással kapcsolatos félelmeket és reményeket, a sugárzással szembeni megelőző intézkedéseket, az óvóhelyek és bunkerek tervezését és építését, vagy épp a tömegkommunikációt a „nukleáris tél” veszélyéről.
A levéltári iratok rámutatnak, hogy az atom miatti aggodalom nem korlátozódott a szűk politikai, katonai és tudományos körökre és döntéshozóikra, hanem olyan társadalmi kérdéssé vált, amely egyaránt fontos volt aktivistáknak és a „csendes többségnek” is.
Békés atom
A SZER/SZR müncheni Kutatóintézete az 1950-es évektől kezdve állított össze úgynevezett interjúkivonatokat, amelyeknek a célja az volt, hogy rekonstruálják, mi történik a vasfüggöny mögött. Az interjúkivonatok alapjául szolgáló anonim beszélgetéseket a rádió munkatársai vették fel például disszidensekkel menekülttáborokban, vagy a keleti blokkból üzleti útra érkezőkkel. Az 1950-es évekből származó kivonatok között több mint száz szól a térségben – többek között Csehszlovákiában és Lengyelországban – zajló meglepően nagymértékű uránbányászatról, illetve abban a Szovjetunió (és csapatai) közvetlen szerepéről. Kiemelt figyelmet kapott az atomkutatás gyors fejlődése Magyarországon és Bulgáriában. A rádió müncheni elemzői információt gyűjtöttek a régió fizikusai közötti tudományos kapcsolatokról, hangsúlyozva, hogy ezekben a „tudományos missziókban” közel sem egyenlő a szakmai befolyás és a szakértelem megoszlása.
Az 1960-as évekből jelentős számú dokumentum örökít meg transznacionális folyamatokat. Miközben az évtized csúcspontja, ami a nukleáris fegyverkezést illeti, az 1962-es kubai rakétaválság volt, az atomkutatás a nemzetközi figyelem középpontjában állt.
A levéltári gyűjtemény képet ad a szovjet blokk atomenergiával kapcsolatos politikájának Nyugati megítéléséről, megjegyezve, hogy „bármi legyen is a hivatalos álláspontjuk, a kelet-európai kommunista kormányok ugyanazokkal a problémákkal néznek szembe, mint a Nyugat”.
Az SZER/SZR kutatói nemcsak gyűjtötték az információt, ki is értékelték. Több tucatnyi Helyzetjelentés foglalkozik nukleáris tesztekkel, együttműködési megállapodásokkal, az erőművek biztonságával, a nukleáris technológia fejlődésével, a nukleáris leszerelésről szóló nemzetközi megegyezésekkel és számos más, több országot érintő kérdéssel. Ami a Szovjetunióra vonatkozó iratokat illeti, ezekben tetten érhető, hogy az atomtechnológia és különösen a „békés atom” ideája milyen szerepet játszott a nemzetközi politikában: néha az együttműködés, de többnyire a versengés jegyében. Az elhúzódó vietnami háború például ezen az együtt-nem-működésen is nyomot hagyott, amikor a szovjet tudósok, hogy tiltakozásukat kifejezzék, visszautasítottak nemzetközi kitüntetéseket. Ugyanakkor a rádió Helyzetjelentései megörökítik, amint a Szovjetunióban, a keleti blokk országaiban és Nyugaton is megkezdődik a társadalmi aktivizmus az atomkísérletek ellen.
A következő évtized, az 1970-es évek, a sugárzásról és annak lehetséges következményeiről, például a leukémiáról szóló vitákat hozott.
Bulgáriában a nyilvánosságban továbbra is úgy állították be az atomenergia-ipart, mint a szovjet „együttműködés” keretében elért tudományos-technikai fejlődés sikerét. Csehszlovákiában a „békés atom” visszatérően a villamosenergia-ellátás megvalósítható megoldásaként jelent meg. Az NDK-ban különös figyelmet kaptak az erőművek karbantartásában és biztonsági szabványaiban Nyugat-Németországhoz képest mutatkozó eltérések.
Magyarországon az atomenergia-politikát a környezetvédelem szempontjából láttaták nagy jelentőségűnek. Lengyelországban új atomerőműveket építettek, és keleti és nyugati szakértők bevonásával dolgoztak ki új atomenergia-politikát és kutatásokat. A nukleáris hulladékkal és az atombiztonsággal kapcsolatos aggodalmak meghatározónak tűnnek. A Romániára vonatkozó iratok leginkább a Ceauşescu-rezsim külpolitikájára összpontosítanak, megragadva például Ceauşescu atomenergia iránti érdeklődését. A Jugoszláviáról szóló anyagok a hadászati célú nukleáris kutatást emelik ki, ezek a fejlesztések azonban az 1970-es évek közepén finanszírozás hiánya miatt leálltak.
Csernobil hosszú árnyéka
Az 1980-as évek dokumentumainak középpontjában a csernobili atomerőműben 1986. április 26-án bekövetkezett baleset áll. A SZER/SZR Kutatóintézetében külön egységként működő Szamizdatarchívumban összeállított Tematikus gyűjtemények a katasztrófa következményeit vizsgálják, beleértve a politikai, társadalmi és környezeti szempontokat is. Az év során több új temetőt is nyitottak a régióban a baleset áldozatainak számára. A nemzetközi szakértők a nagy dózisú sugárzásnak kitett csernobili áldozatokat „élőhalottakként” jellemezték; mindeközben a hatóságok evakuálták a helyszínnel szomszédos falvakat. Hosszú távon a katasztrófa nagy hatással volt a szovjet atomenergia fejlesztésére is. Megnőtt az olyan nemzetközi szervezetek jelentősége, mint a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség, amely új irányelveket vezetett be; maga az erőmű azonban tovább működött.
Az újságírók „Csernobil hosszú árnyékának” nevezték a szerencsétlenség megannyi utóhatását, legyen szó akár a leukémia elterjedéséről a régióban vagy az áldozatok szociális juttatásokért indított éhségsztrájkjáról. A horizontális önszerveződés és az Össz-szövetségi Csernobil Társaság megalakulása ellenére ezrek éltek még évekkel a baleset után is „nukleáris rémálomban”.
A Blinken OSA Archivumban őrzünk egy 44 órányi videóinterjúból álló különleges gyűjteményt, amely részletesen feltárja ezt a „nukleáris rémálmot”. Az 1990-es években Szvetlana Alekszijevics és Tatjana Loginova újságírók interjúkat készítettek tudósokkal, mérnökökkel, pártfunkcionáriusokkal, papokkal, leukémiás gyermekek szüleivel, radiológusokkal, bevándorlókkal és még sok mindenkivel a „Zónából”. A beszélgetések, amelyekre támaszkodva írta Alekszijevics a későbbi HBO-sorozat alapjául is szolgáló Csernobili ima című könyvét, feltárják a kármentesítési munkálatok menetét, a helyi lakosok a sugárzással kapcsolatos tudatlanságát, a robbanás utáni mindennapi életet és, ami a legfontosabb, a hatóságok némaságát és a tájékoztatás szinte teljes hiányát közvetlenül a baleset után.
A csernobili baleset az atomreaktorok üzemeltetésének biztonsági előírásaira irányította a nemzetközi figyelmet. Mindez azonban nem volt gátja a katonai célú kutatások folytatásának. A SZER/SZR Háttérjelentései összefoglalják nemcsak az NDK-ban zajló „atomvitákat”, de a NATO-országok közti egyezkedést is arról, hogy kell-e tárgyalni a keleti blokk országaival a nukleáris fegyverkezésről, valamint kitérnek a katasztrófát követő és annak ellenére életbe lépő szovjet atomprogramra is.
A dokumentumok tükrözik a szovjet vezetés felelősségét övező közbeszédet is, ami magát a balesetet, de főképp a szocialista társadalmak és a nemzetközi közösség felé tanúsított hallgatást illeti. Az európai kommunisták már 1986-ban felszólaltak, megfelelő és rendszeres tájékoztatást követelve; mindeközben a pártállami média Magyarországon és általában a keleti blokk országaiban „túlzottan lassan tudósított” és „bagatellizálta az emberi egészségre jelentett potenciális veszélyt”.
Az akkori szovjet vezető, Mihail Gorbacsov neve egybeforrt a katasztrófával; erősen bírálták, amiért nem mutatott megbánást és nem cselekedett felelősségteljesen. Megfogalmazódott ugyanakkor annak a reménye, hogy a baleset lehetőséget teremt a kelet-európai nyilvánosság számára az energiapolitikai döntéshozatalban való közvetlenebb nyomásgyakorlásra – ez azonban többnyire beteljesületlen maradt. Egy évvel a baleset után a szakértők azt állapították meg, hogy a katasztrófa a fejlesztéseknek legfeljebb az ütemére volt hatással a régióban, és egyetlen kelet-európai országban sem hoztak az atomenergia-termelés leállítására irányuló döntést.
Az atomtechnológia katonai felhasználása ugyancsak rendkívüli nemzetközi aggodalmat okozott. A hosszú, elhúzódó tárgyalások szerencsére egyre inkább a nukleáris leszerelés irányába mutattak. A fegyverkezési verseny évtizedei után az 1980-as években megkezdődött a párbeszéd az atomfegyverek korlátozásáról Európában. Gorbacsov, bár a csernobili katasztrófáról még vonakodott tájékoztatást adni, idővel vállalta a személyes felelősséget, majd jelentős erőfeszítéseket tett a nukleáris leszerelés érdekében. Ennek történetét és a szovjet vezető abban betöltött szerepét egy későbbi posztban dolgozzuk fel.
(Anastasia Felcher a Blinken OSA Archívum levéltárosa és szláv specialistája.)
Olvasd angolul! / Available in English!