Az elfeledett miniszterelnök – 100 éve született Hegedüs András

• Hegedüs András életpályája 20. századi mércével mérve is fordulatos: a kommunista eszme fanatikus hívéből lett a rendszer ellenzéke.
• Hogyan nézett szembe saját bűneivel az 1956-ban a szovjet csapatokat behívó sztálinista miniszterelnök? Mit kezdjünk ma a mindenkori hatalom fölötti társadalmi uralomról vallott gondolataival?
• Mink András történész, a Blinken OSA Archívum tudományos főmunkatársa nemcsak felidézi Hegedüs életútját, írása második részében elfeledett rendszerkritikai nézeteit helyezi előtérbe.
• Hegedüs András iratait a Blinken OSA Archívum őrzi, köztük a cikkben felhasznált fotókat is. A főképp Hegedüs 1950-es évekbeli politikai karrierjét dokumentáló fényképeket az Archívum idén digitalizálta, belőlük most először közlünk válogatást.
  

„Gerő vetette fel, Rákosi támogatta azzal, hogy megbeszélték a szovjet elvtársakkal. […] Politikai értelemben azt hiszem…, hogy nagyon negatív volt a tevékenységem. Mai fejjel gondolkozva tudom, hogy rossz döntés volt a miniszterelnökség elfogadása” – mondta Hegedüs András 1985-ben a Szabad Európa Rádión adásba került és szamizdatban nyomtatásban is terjesztett életútinterjújában. A száz éve, 1922. október 31-én született Hegedüs Andrást 33 éves korában, 1955. április 18-án nevezték ki miniszterelnöknek, ezzel mindmáig ő a magyar történelem legfiatalabb miniszterelnöke. Önmagában ez nem indokolná, hogy megemlékezzünk róla, életpályája azonban bár sok tekintetben tipikusnak, de 20. századi mércével mérve is fordulatosnak mondható.

A Horthy-korszakba beleszületve már nagyon fiatalon arra jutott, hogy döntő társadalmi változást csak a kommunista forradalom hozhat; majd a kommunista eszme fanatikus hívéből később a rendszer ellenzéke lett, aki nemzetközi, illetve a demokratikus ellenzék hazai fórumain fejtette ki rendszerkritikai elméleteit.

Minden idők legfiatalabb, kivételesen dicstelen miniszterelnöke

A cselédsorból jövő apa és középparaszti családból származó anya gyermekeként jó iskolázottságot szerző Hegedüs egyetemi évei alatt, húsz évesen csatlakozott az illegális kommunista mozgalomhoz, 1945 után pedig, hithű sztálinistaként, a hatalmat magához ragadó kommunista párt azon fiatal káderei közé tartozott, akik igen gyorsan emelkedtek a ranglétrán. Alig 30 évesen már állami mező- és erdőgazdasági miniszter, majd 1953 júliusában Nagy Imre reformokat hirdető első kormányának miniszterelnök-helyettese és földművelődésügyi minisztere lett. A kormányban, Gerő Ernő pártfogoltjaként, főképp Nagy Imre szemmel tartása és az „új szakasz” politikájának akadályozása volt a feladata. Nagy Imre megbuktatása után Gerő és Rákosi őrá bízták a feladatot, hogy miniszterelnökként mindent, amit lehet, csináljon vissza Nagy Imre programjából.

Bár közismert, hogy a sztálinista rendszerekben nem a miniszterelnöké a legfőbb hatalmi és döntéshozói pozíció, Hegedüs ebbéli ténykedése így is kivételesen dicstelennek mondható az utókor szemében. Ő írta alá Magyarország csatlakozását a Varsói Szerződéshez, jogi alapot teremtve arra, hogy a szovjet csapatok az osztrák államszerződés megkötése után is magyar földön maradjanak. Majd az 1956-os forradalom kitörése utáni napokban, bár október 23-án éjjel leváltották miniszterelnöki posztjából, ő írta alá visszadátumozva azt a papírt, amely a szovjet csapatok beavatkozását kérte. Október végén őt is Moszkvába menekítették, ahol részt vett a Kádár-kormány hírhedt november 4-i proklamációjának szövegezésében – politikusi minőségben ez volt utolsó szereplése. Az októberi forradalom kérdésében 1958-as hazatéréséig egyértelműen a rákosisták oldalán állt, akik még Kádár politikáját is túl engedékenynek tartották. Erről tanúskodik a családjával folytatott levelezés, amely a Blinken OSA Archívumban őrzött irathagyatékában maradt fenn.

A levelekből (amelyekből az Archívum 2010-ben válogatást adott ki) a sértett és elégtételt követelő rákosista káderek hangja szól, akik sem megérteni, sem megbocsátani nem tudták, hogy a nép kiakolbolította őket a hatalomból.

Szembenézés és szembefordulás

Később számos visszaemlékezésben és írásában kitért arra, hogy pályáján az hozott fordulatot, hogy meg akarta érteni, mi történt a magyar néppel és az országgal 1956-ban. Politikusi karrierje végeztével ezért indult a szociológia irányába. A szellemi és világnézeti fordulat, saját szerepe gyökeres és kritikus átértékelése így sem ment egyik napról a másikra. Moszkvából való hazatérését (helyesebben: hazaengedését) követően rábízták egy akkoriban még gyanúsnak is tekintett tudományág, a szociológia első hivatalos műhelyének, az Akadémia Szociológiai Kutatócsoportjának a megalakítását. Hegedüs a visszaemlékezések szerint messzemenően liberális vezetőnek mutatkozott, aki tudományos értelemben gyakran felkészültebb beosztottjaira bízta, mivel is foglalkozzanak. Mi több, a kutatócsoportban hamarosan hemzsegtek frissen szabadult ’56-osok és más fölöttébb gyanús elemek, mint Lőcsei Pál, vagy névrokona, a történész-szociológus Hegedűs B. András (a Történelmi Igazságtétel Bizottság későbbi alapítója, aki éppen őmiatta illesztette a nevébe a megkülönböztető B-betűt). Itt kapott állást Heller Ágnes, akire Lukács-tanítványként néztek egyre ferdébb szemmel, és olyan későbbi ellenzékiek, mint Zsille Zoltán.

Idővel Hegedüs maga is az ellenzéki lét felé sodródott. A 1960-as években még bizakodó várakozással nézett a gazdasági reform elébe, de 1968, a prágai tavasz leverése, majd az „új gazdasági mechanizmus” elkaszálása után szembefordult a hatalommal. Tiltakozott a prágai bevonulás ellen, amiért rövidesen leváltották a kutatócsoport éléről. Az 1973-as ún. filozófusperben Bence Györggyel, Kis Jánossal, Márkus Györggyel, Márkus Máriával és Vajda Mihállyal együtt őt is elmarasztalták „antimarxista nézetei” miatt, és kizárták a pártból. Rövidesen bekövetkező nyugdíjazásáig csak külső tanácsadói munkát végezhetett. Ám ezután is rendszeres résztvevője volt az ellenzékhez köthető akcióknak és nyilvános tiltakozásoknak. Aláírta a Charta ’77 aktivistái bebörtönzése elleni tiltakozást is – igaz, Rajk László özvegye (és ifj. Rajk László édeasanyja), Rajk Júlia éppen azért nem csatlakozott az akcióhoz, mert az aláíróíven meglátta Hegedüs nevét, akinek sosem tudta megbocsátani 1956-os szerepét.

A Szabad Európa Rádión 1985-ben elhangzó életútinterjúja már-már katartikus hatással volt a hallgatóságra, hiszen egy egykor hitében megátalkodott sztálinista nézett szembe saját tévedéseivel és bűneivel, és leplezte le a rendszer visszataszító valóságát, álságos képmutatását.

Az 1980-as évek elején rendszeres előadója volt az ellenzék illegális hétfői szabadegyetemének, és gyakori meghívottja azoknak az egyetemi szakkollégiumoknak (Bibó, Rajk, Széchenyi, Eötvös Kollégium), amelyek az évtized végére a rendszerváltó értelmiség fiatalabb generációjának keltetőivé váltak. „Politikusi (kommunista-sztálinista politikusi) tevékenységével saját erőből számolt le [...] az úton, amelyen végig kellett mennie, végigment. És ezért szakítása elvtársaival és önmaga múltjával, végleges döntése, hogy a hatalom kiváltságai helyett a szabad vagy inkább szabadabb gondolkodást választja – ezen a »szinten« példa nélküli Magyarországon, és rendkívül ritka volt a vezető kommunista politikusok körében más országokban is” – írta róla halálakor az egykori 1956-os elítélt, ekkor már az 1956-os Intézet ügyvezető igazgatója, Hegedűs B. András.

Hegedüs András 1999. október 23-án, az ő életét is alapvetően meghatározó 1956-os forradalom 43. évfordulóján hunyt el.

A szovjet rezsimek szocialista rendszerkritikája

Bár szinte minden ellenzéki kezdeményezést, tiltakozó és aláírásgyűjtő akciót támogatott, Hegedüs sosem lett tagja vagy útitársa a formálódó demokratikus ellenzéknek. Ennek fő oka abban keresendő, hogy politikai és elméleti nézeteinek alakulása teljesen másfelé tartott, mint amerre a demokratikus ellenzék irányt vett. Érdemes felidézni azt az elméleti vitát, amelynek a Kende Péter által szerkesztett Magyar Füzetek nyitószáma adott helyet 1978-ban, és amely az akkori ellenzék útkeresésének is fontos dokumentuma lett. Elöljáróban, a kontextus jobb megértéséhez: Hegedüs fent bemutatott állásvesztése, kizárása a pártból és a hivatalos nyilvánosságból lendületet adott elméleti gondolkodásának. Szociológiai és társadalomelméleti írásai, amelyek jellemzően baloldali irányultságú német, angol és olasz folyóiratokban jelentek meg, jelentős figyelmet keltettek és komoly hírnevet szereztek neki külföldön is. A Párizsban kiadott, a magyarországi ellenzéknek publikációs lehetőséget biztosító politikai és társadalomkritikai sorozat, a Magyar Füzetek első számában megjelent szövege ezek sorába tartozott: eredetileg angolul látott napvilágot 1977-ben, később olasz fordításban is olvasható volt.

A Demokrácia és szocializmus Keleten és Nyugaton c. írásában a szerző az elején leszögezi, mit is ért szocializmuson: „az általános szóhasználattól eltérően nem bizonyos meghatározott társadalmi-gazdasági állapotot, illetve társadalmi-gazda­sági formációt […] értem, ha­nem ennél sokkalta szélesebben a szocialista értékek meg­valósítására szolgáló mozgásokat, mozgalmakat, folya­matokat, és az ezeket vezérlő eszméket”. Ahogy fogalmazott,

„mindene­kelőtt olyan értékeket tekintek szocialistának […], mint az ember ember által való elnyomása különböző formáinak megszűnése; a társa­dalmi egyenlőtlenségek különböző típusainak kiküszöbö­lése; olyan hatékony közösségek kialakulása a társadalom minden területén – beleértve a gazdasági életet is – amelyek lehetőséget adnak autentikus individuumok ki­fejlődéséhez; s mindezzel az emberi szabadság kiterjeszté­sének és a társadalmi viszonyok sokoldalú humanizálásá­nak”.

Ez a meghatározás, bár finoman szólva fogalmilag és elméletileg körvonalazatlan, mégis világosan elhatárolódik a hivatalos „szocialista” rendszerek hivatalos szocializmus-definíciójától, amely leegyszerűsítve talán így foglalható össze: állami tulajdon + a párt egyeduralma = szocializmus. (Más szavakkal: amikor a hatalmát diktatórikus módon, nem ritkán nyílt erőszakkal fenntartó kiváltságos kaszt korlátok és ellenőrzés nelkül rendelkezik az össztársadalmi vagyon és a megtermelt javak fölött.)

Ugyanakkor Hegedüs azt is leszögezi, hogy a termelőeszközök magántulajdona megszűnésének „a szocialista értékek realizációja szempontjából minden más negatívum ellenére is történelmi a jelentősége”. A fő problémát abban látja, hogy „a termelési eszközök tulajdonlásának államigaz­gatási, intézményi, vállalati, szövetkezeti stb. formái uralkodnak a gazdasági élet fölött […] amelyben a különböző apparátusok partiku­láris érdekei […] szinte teljesen kizárják a társadalmi ellenőrzést; bürokratikus intézmények ellenőriznek bürokratikus intézményeket. […] Egypártrendszerű hatalmi struktúra jött létre, amelyben a párt nemcsak politikai hatalom letétemé­nyese, hanem a társadalom gazdaság-integrációs funk­cióját is betölti, ezzel mintegy egyszerre veszi át a tőkés piac és a tőkés állam funkcióját a reprodukció és redisztribúció folyamataiban, ez megnehezíti egyéb funkciói­nak teljesítését, és szinte elkerülhetetlenné teszi a cen­tralizmus elhatalmasodását a demokratizmus fölött.”

A hatalom birtokosai fölötti társadalmi uralom ideája

Talán nem túlzás megállapítani, hogy annak a ma már széles körben népszerű leírásnak egy korai változatát olvassuk, amely szerint a szovjet rezsimek nem szocialista, hanem államkapitalista önkényuralmi rendszerek voltak. De vajon mit lehet velük kezdeni, ha, mint láttuk, a szerző ragaszkodik a szocializmus alapvetéséhez, a termelőeszközök köztulajdonához? Az egykori reformer egyfelől úgy látta, hogy a párturalom mozdíthatatlan kőtömbként áll a gazdasági szereplők nagyobb körű autonómiáját célzó reformok útjában, másfelől annak is hangot adott, hogy a piaci reformok valójában nem is oldanak meg semmit.

Ismereteim szerint ebben az írásban bukkan fel először az a megfontolás, hogy azok a közgazdászok, akik a központi irányításhoz képest kisebbik rossz gyanánt piaci reformokat javasolnak, valójában egy neoliberális alternatívát javasolnak.

A tervgazdaság-vagy-neoliberalizmus választása azonban hamis alternatíva – véli Hegedüs. Bizonyos léptékű piaci reformok elkerülhetetlenek, „de az áruviszonyokat érintő szocialista kritika ezzel nem veszti érvényét. […] Nem állítható helyre a termelési eszközök polgári magántulajdona” és „a piac klasszikus kapitalizmusban játszott szerepe sem”, vagyis, szögezi le, a piacosításnak korlátozottnak kell maradnia, ugyanakkor párosulnia kell a bürokratizmus állandó és termékeny kritikájával.

Ez azonban még nem válasz arra a kérdésre, hogyan is gyakorolhat ellenőrzést a társadalom a hatalom birtokosai fölött. A szerző bíztató, de végső soron kudarcot vallott kísérleteknek tekintette az önigazgatás különféle formáinak kialakítását célzó próbálkozásokat is. Írásaiban társadalmi önigazgatás helyett a „társadalmi uralom” valamilyen formáját javasolja. A többpártrendszer azért nem járható út, mert bevezetésének kísérletei 1956-ban Magyarországon, vagy 1968-ban Csehszlovákiában „nagy ellenállásba ütköztek” (talán helyesebb lett volna úgy fogalmazni, hogy eltiporták őket). „A többpártrendszer bevezetése Kelet-Európában […] csak egy katasztrófaelmélet alapján tűnik lehetségesnek, […] beláthatatlanul sú­lyos belső megrázkódtatásokhoz vezetne, és a térséget hosszú időre a háborús konfliktusok ve­szélyzónájává tenné”. A mélyebb probléma Hegedüs szerint viszont az, hogy „a többpártrendszer mellett kikötő kommunista vezetők egyike sem gondolta végig ennek a lehetséges következményeit”, vagyis azt, hogy a többpártrendszerű parlamentáris demokrácia szükségszerűen a magántulajdonon alapuló kapitalista piacgazdaság restaurációját is magával hozza, ezzel visszatérést egy történelmileg meghaladni kívánt formációhoz, amely a fentiek alapján nyilvánvalóan nem lehetett kívánatos a számára.

A pluralizmus a szocialista értékek megvalósulása szempontjából nélkülözhetetlen – írja egyfelől, de „a hatalommal nem a hatalomért harcoló pár­tokat […] állítom szembe, hanem olyan társadalmi erőket, amelyek […] uralmat gyakorolnak a hatalom, illetve a hatalmi apparátusok felett.”

Olyan szellemi áramlatokat vagy társadalmi moz­galmakat értett ezek alatt, „amelyek valamilyen autonóm értékrendszer alapján formálják a közvéleményt, és ily módon hatékony bírálatot, kontrollt, vagy esetleg uralmat gyakorolhatnak a hatalom felett. A bürokrácia el­burjánzása és a diszfunkcionális jelenségek ellen sikere­sen csak az államtól független autonóm erők küzdhetnek”.

Hegedüs a „hatalom és a társadalmi uralom dichotómiája” reménybeli megszületésében ígéretes kezdetnek vélte csehszlovák Charta ’77 polgárjogi mozgalom föllépését, vagy a Munkásvédelmi Bizottság megalakítását és működését Lengyelországban (az írás születésekor a Szolidaritás Független Szakszervezet még nem alakult meg Lengyelországban).

Írásának eredeti műfaja nyílt levél, amelyen az elméleti és fogalmi pontosságot kevésbé lehet számonkérni. Vajon kik lehettek a pamflet lehetséges címzettjei? Egyfelől a nyugati baloldali, szociáldemokrata, eurokommunista pártok vezetői és szimpatizánsai, akiket arról igyekezhetett a szerző meggyőzni, hogy a demokratikus alternatíva keresése közepette nem kell feladniuk az eredeti szocialista törekvéseket, a tulajdon és a termelőeszközök társadalmasítását. Másfelől az üzenet a kelet-európai kommunista vezetőknek is szólt: a kiutat a stagnálásból, a válságból, és az erkölcsileg elfogadhatatlan diktatúrából ne azzal keressék, hogy a piaci elemek ilyen-olyan szeleteit próbálják kombinálni a szocialista tulajdonviszonyokkal és gazdaságszervezeti formákkal. A piaci jellegű reformok ebben a közegben vagy eleve kudarcra vannak ítélve, vagy ha sikeresek, elkerülhetetlenül a szocializmus lényegének feladásához vezetnek. Ehelyett gondoljanak egy merészet, és integrálják a társadalmi uralom és ellenőrzés különféle formáit a rendszerbe. Ha nem teszik, szólt a csendes figyelmeztetés, a kiteljesedő válság el fogja söpörni nem csak despotikus rendszerüket, hanem a szocializmust is.

A hatalomtól független társadalmi mozgalmak és a hatalmi válság

A Magyar Füzetek ugyanezen számában Bence György és Kis János szállt vitába Hegedüs írásával. A legendás Überhaupt társszerzői, a formálódó demokratikus ellenzék kulcsfigurái azonban nem elsősorban Hegedüs gazdaság- és társadalomelméleti elgondolását vették górcső alá, hanem az azokból levont politikai következtetéseket tették bírálatuk tárgyává. Egyfelől elismerték, hogy az adott pillanatban, 1978-ban, a többpártrendszer nem lehet reálisan megvalósítható politikai cél Kelet-Európában. „Hegedűs […] 56-ot, 68-at említi és céloz a »fegyveres bea­vatkozás veszélyére«. Ha erre gondolunk, el kell ismer­nünk, hogy – legalábbis elvben, – van némi előnye annak, hogy a mozgalmak nem törekszenek a hatalom megraga­dására” – írják. De ez nem jelenti azt, hogy a többpártrendszeren alapuló képviseleti demokrácia Kelet-Európában általában és elvileg sem lenne lehetséges és kívánatos. Ugyanis, folytatódik az érvelésük, ha azok a bizonyos autonóm, hatalomtól független, a hatalom intézményes keretein kívül álló szellemi és társadalmi mozgalmak, amelyekről Hegedüs beszél, nem tudnak szilárd legitimáció és intézményesült garanciák alapján állva szervezetten és erőteljesen nyomást gyakorolni a hatalomra, akkor pillanatnyi válsághelyzetekben a hatalom ugyan rákényszeríthető időleges és részleges engedményekre, de ezeket azonnal semmissé teszi, amint fordul a kocka.

Bence és Kis szerint vagy „intézményesül a tényleges pluralizmus, vagy ténylegesen is helyreáll a hatalom egysége. S ez a meg­fontolás a levél alapvető szembeállítását is érinti. Hege­düs szerint a politikai pártok pluralitásán alapuló képvi­seleti demokrácia nem gyakorol hatékonyabb ellenőrzést a bürokratikus hatalom fölött, mint a társadalmi mozgal­mak pluralizmusán alapuló – nevezhetjük így? – közvet­len demokrácia”.

„Csakhogy a képviseleti demokráciában megvan az intézményes módja a hatalmi szervezetek közti nyílt konfliktusok lebonyolításának. A kelet-euró­pai hatalmi rendszerben pedig nincsenek ilyen mechaniz­musok. A nyílt konfliktus itt mindjárt hatalmi válságot jelent.”

A következő hónapok, évek kelet-európai fejleményei Bence és Kis álláspontját igazolták. Csehszlovákiában a Charta ’77 hangadóinak egy részét letartóztatták és bebörtönözték, a rezsim 1989-es összeomlásáig nem ismerte el partnernek a rendszerkritikus mozgalmakat és polgárjogi-demokratikus szervezeteket. Lengyelországban a Munkásvédelmi Bizottság szintén állandó üldöztetésnek volt kitéve, a belőle születő Szolidaritás Független Szakszervezetet pedig a rezsim, miután rövid időre kénytelen volt elismerni létezését, 1981 decemberében betiltotta, miután katonai puccsot hajtott végre. Bebizonyosodott, hogy a kommunista rendszerek képtelenek együtt élni a tőlük független és velük kritikus társadalmi mozgalmakkal, szerveződésekkel. A hatalom társadalmi uralom általi ellenőrzése megvalósíthatatlan.

Közös pont azonban mégis volt ezekben az írásokban. Ezt Kis János nemrég megjelent életútinterjújában így fogalmazta meg: „Hegedüs a modern demokrácia intézményi struktúráját illetően tévedett, és abban is, hogy a társadalmi mozgalmak egy erős egypártrendszerrel kombinálva fognak felvirágozni – nem taktikai kompromisszumként, hanem kívánatos állapotként –, de a közvetlenül előttünk álló lehetőségeket jól írta le; mi magunk is valami olyasféle mozgalom létrehozásán törtük a fejünket, amiről ő beszélt a nyílt levelében.”

Az elfeledett Hegedüs

Így talán már érthetőbb, Hegedüs rendszerkritikai nézetei és elgondolásai miért kerültek ki az ellenzéki fősodorból az 1980-as években. Az 1970-es évek második felében a szocialista rendszerek bürokratikus jellegének ostorozása és a felettük gyakorolt „társadalmi uralom” víziója érdeklődést keltett azokban a nyugati baloldali indíttatású körökben is, ahol 1968 újbaloldali mozgalmainak bukása után alternatíváját keresték nemcsak a magukat szocialistának tituláló keleti bürokratikus-despotikus rezsimeknek, de a nyugati liberális-kapitalista demokráciáknak is. Az 1980-as évek végén a szovjet típusú rendszerek kataklizmaszerű összeomlása pillanatában azonban az látszott bebizonyosodni, hogy nincs harmadik út, ezeknek a harmadik utas vízióknak befellegzett – mégha olyasmit soha nem állíthatunk, hogy mindörökre.

Harmincvalahány év elteltével, a mai globális léptékű válságjelenségek láttán, annyit bízvást leszögezhetünk, hogy a történelem nem ért véget, és a rendszerkritikai gondolkodás eszmetörténeti előzményeinek tanulmányozása ma is szolgálhat tanulságokkal.

A szovjet rendszerek bukása nem rendítették meg plebejus-demokrata és szocialista elkötelezettségében Hegedüs Andrást. 1990-ben Munkásakadémiát alapított, és megjelentette Oknyomozás válságügyben c. könyvét, amely utolsó elméleti munkájának tekinthető. Ennek bevezetőjében így ír: „Ha a reformgondolkodás úrrá tudna lenni a szellemi tunyaságon, a dogmatizmuson, a hatalmi gőgön, a konzervativizmuson, a különböző nyugati minták majmolásán és nem utolsósorban az öncsinálta reformerek szócséplésén, a kelet-európai típusú társadalom is képes lehet önmaga megújítására… Nem tudom feladni azt a hitet, hogy az iparosodott kelet-európai típusú társadalom a történelmi lehetőségek kiaknázásának még csak a kezdetén tart. A történelmi okokból elmaradott országok modernizációja számára ezek a szocialista társadalmak a kapitalista fejlődés alternatív útját taposhatják ki.”

A nem kevés indulattal megírt elemzés azonban már nem keltett feltűnést; ekkor, a rendszerváltást követő első országgyűlési választás közepette más röpiratok álltak az érdeklődés középpontjában; Hegedüs elméleti munkássága pedig a feledés homályába veszett.

(Mink András a Blinken OSA Archívum tudományos főmunkatársa.)

Olvasd angolul! / Available in English!