- Hetvenöt éve, 1947. február 25-én tartóztatták le és vitték a Szovjetunióba Kovács Béla kisgazdapárti politikust – 2000-ben, az első Orbán-kormány alatt, fideszes javaslatra ezt a napot választotta az Országgyűlés „a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjává”.
- Így lett Kovács a Rákosi-, majd a Kádár-diktatúrák után az emlékezetpolitikának is az áldozata: jól mutatja ezt a Kossuth téren 2002-ben átadott, de néhány évvel később inkább egy rakparti fa takarásába félretett szobra.
- Zsámboki Miklós, a Blinken OSA Archívum munkatársa azt mutatja be, az egymást követő rendszerek hogyan igyekeztek visszaélni Kovács Béla nevével.
„A szovjet hatóságok által ártatlanul elhurcolt államférfi” – áll Kovács Béla szobrának talapzatán. A szónoki emelvényen álló egész alakos figurát 2002-ben leplezték le a Kossuth téren abból az alkalomból, hogy az Országgyűlés korábbi határozata február 25-ét jelölte ki „a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjává”. Ma hetvenöt éve, 1947-ben ezen a napon tartóztatták le a kisgazdapárti politikust.
Szemben a neki állított szobor feliratával, Kovács Béla története itt nem ért véget; de nem is itt kezdődött. Ahogy letartóztatása előtti, úgy a visszatérése utáni politikai szerepvállalásáról is megfeledkezik a hivatalos emlékezetpolitika, nem véletlenül: esete a kommunistákból és áldozatokból álló leegyszerűsítő, fekete-fehér történelemszemlélethez túlságosan is összetett.
A hidegháború alatt Münchenben működő Szabad Európa Rádió (SZER), hogy a Szovjetunióba, illetve annak érdekszférájába műsort tudjon sugározni, a vasfüggöny túloldaláról kellett, hogy tájékozódjon. Ennek érdekében a rádió saját kutatóintézetet működtetett, amely hivatalos és nem hivatalos információt egyaránt gyűjtött, különös figyelemmel kiemelt témákra és személyekre. Utóbbiak között volt Kovács Béla is: a róla szóló életrajzi gyűjteménybe 1955-től kerültek újságkivágatok, rádióátiratok, illetve különféle értesülések. Mivel a SZER kutatóintézetének az anyagait a budapesti Blinken OSA Archívum őrzi, a gyűjteményben körvonalazódik, mit tudhatott, illetve mit gondolhatott a Nyugat Kovácsról.
A szalámitaktika áldozata
Az 1908-ban Mecsekalján, paraszti családba született Kovács Béla az 1930-as évektől volt aktív politikus. Először 1941-ben a Magyar Parasztszövetség, majd 1945-ben a Független Kisgazdapárt (FKgP) főtitkárává választották. Az 1945-ös választásokon az FKgP abszolút többséget ért el, de koalíciós kormányt alakított a Magyar Kommunista Párt (MKP), a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, illetve a Nemzeti Parasztpárt részvételével. Kovács az együttműködést nem ellenezte, de 1946-tól egyre nyíltabban konfrontálódott a választási eredményeket felülírni igyekvő kommunista párttal. Ekkor a kiterjedt hálózattal rendelkező FKgP központi embere, az ország földművelésügyi minisztere, egyik legnépszerűbb politikusa volt, ami a helyzetet kényessé tette a kizárólagos hatalomra törő Rákosi Mátyás számára – ezért döntöttek az elmozdítása mellett. Hogy képviselői mentességét megkerüljék, Rákosiék a szovjetekhez fordultak:
1947. február 25-én a megszálló szovjet hatóságok tartóztatták le, és a Szovjetunióban állították bíróság elé „földalatti szovjetellenes fegyveres terrorista csapatok alakításában” való részvétel, illetve kémkedés egyaránt koholt vádjaival. Ez az a pillanat, amelyre a ma hivatalos emlékezetpolitika korlátozódik. A pillanat kétségtelenül tragikus: Kovács Bélát, bizalmával visszaélve, elárulták, jogait megsértették.
Letartóztatása után sem tárgyalásáról, sem hol- vagy hogylétéről nem érkezett hivatalos híradás. A SZER nyolc évvel később, 1955 júliusában értesült róla, hogy a Sztálin halálát követő amnesztiahullámmal olyan volt politikai fogvatartottak tértek haza Ausztriába, akik, állításuk szerint, együtt raboskodtak Kováccsal a Gulag-rendszer politikai foglyok számára fenntartott börtönében Vlagyimir városban. Elhurcolásában, a vele kapcsolatos információ visszatartásában, a vélt fogolytársak beszámolóiban, illetve a (szerény) nemzetközi nyomásgyakorlásban Kovács ügye hasonlíthatna akár Raoul Wallenbergére is; alapvető különbség azonban, hogy Kovács Bélát 1955 novemberében átadták a magyar hatóságoknak. Fél évet még magyar börtönökben tartották; 1956 áprilisában kapott kegyelmet és térhetett haza Baranya megyei családjához.
A propaganda áldozata
A „további büntető eljárás mellőzéséről” szóló közlemény hivatalosan csak 1956 júniusában jelent meg. A SZER forrása azonban, aki személyesen találkozott Kováccsal, azt állította, hogy a hazatért kisgazda politikust „a Kommunista Párt vezető tagjai” már májusban „több ízben felkeresték és arra törekszenek, hogy szerepet vállaljon a »ko-exisztenciális« politikai életben. Ennek első lépése az lenne, hogy Kovács Bélát rábírják, hogy a budapesti rádió Szülőföldünk adása keretében hazahívó szózatot intézzen az emigrációban élő kisgazdákhoz”.
Ez alapján a SZER elemzői arra jutottak, hogy a Gulagon, illetve szovjet és magyar börtönökben töltött kilenc év alatt legyengült, pécsi kórházban betegeskedő, majd otthonában lábadozó Kovácsot az MKP fel akarta használni a látszólagos, „pszeudo-demokratikus” berendezkedés elfogadtatására. Sejtésük igaznak bizonyult.
Júliusban szerepelt először a Magyar Rádió kifejezetten külföldön élő magyaroknak szóló propagandaműsorában, a Szülőföldünkben. Ekkor a Dunántúli Naplónak adott nyilatkozatát olvasták be, majd szeptemberben a Szülőföldünk külön is készített vele interjút. A két beszélgetés hasonló forgatókönyvet követett. A letartóztatás indokát és körülményeit elhallgatták, a nyolc év fogság után alig szabadult Kovács úgy fogalmazott: „az elnöki tanács és a magyar kormány [...] visszaadta elveszett szabadságomat és nyugalmamat”, illetve: „Kicsi gyermekeimből felnőttek lettek, nehéz jelenleg megállapítani, ki boldogabb közülünk.” Majd a rendszert dicsérte: „óriási eredményeket tud a magyar kormány felmutatni. Ilyen pld, az ipar, a közlekedés és a kereskedelem hatalmas fejlődése“, illetve: „a törvényesség megszilárdítása, és betartása. Az igazságtalanul okozott sérelmek orvoslásának megkezdése.” És végül műsorvezetői kérésre a külföldön élő magyarokhoz szólt.
A politika áldozata
Kevesebb mint egy hónappal később kitört az 1956. október 23-i forradalom, és Kovács Béla újra a politika frontvonalába került: először földművelésügyi miniszterként, majd államminiszteri pozícióban tevékenyen részt vett Nagy Imre kormányában; az újjáalakult FKgP pedig elnökévé választotta. A forradalom leverése után, 1957 januárjában mind az AP, mind a Reuters, majd a nyomukban több nemzetközi lap is beszámolt róla, hogy Kovács rossz egészségügyi állapota miatt lemondott pártvezetői tisztségéről, visszavonult a politikától, vidéki otthonában él.
A nyugati újságírók értelmezésében a bejelentés komoly csapás volt az épp kiépülő Kádár-rendszer konszolidációs törekvéseire nézve: arra a nyílt célkitűzésre, hogy köztiszteletben álló nem kommunista figurák támogatását felmutassák.
Ezt követően sokkolta a nemzetközi közvéleményt, hogy a forradalom utáni első, 1958-as országgyűlési választáson Kovács mint a Hazafias Népfront (HNF) jelöltje tűnt fel, és a HNF 99,6%-os eredménye részeként képviselő is lett. Elterjedt, hogy újra letartóztathatták, de legalábbis gyanús körülmények között, házi őrizetben tartották; az újságírók a képviselőség mögött kényszert, de legalábbis kompromisszumot sejtettek. Mindenesetre, bár az Országgyűlés alakuló ülésén megjelent, a munkában tevékenyen nem vett részt.
Épp ezt volt hivatott magyarázni 1959-ben először a Magyar Nemzet február 20-i címlapján, majd két nappal később a Dunántúli Naplóban is megjelent Épülő szocializmusunkról című cikk, amelynek szerzőjeként Kovács Bélát tüntették fel. Az írás kiindulópontja, hogy betegágyán kapta meg „a Magyar Szocialista Munkáspártnak a mezőgazdaság szocialista átszervezéséről szóló határozatát”, buzgalmát azonban a párt- és az államvezetés iránt betegsége miatt nem tudta kifejezni. A SZER kutatóintézetének korabeli elemzése szerint a termelőszövetkezeteket és az egypártrendszert népszerűsítő cikk nagyon úgy hangzott, mint egy kierőszakolt önkritika, amelynek aligha lehetett valóban az egykori kisgazda politikus a szerzője. „[S]ok minden történt az életemben, csapások és csalódások értek, úgy alakult a helyzetem, hogy sok minden felől el kellett gondolkoznom – írta állítólag Kovács. – 1956 tavaszán már úgy éreztem, hogy szocialista emberré váltam.”
Az ügy széles nemzetközi sajtóvisszhangot kapott, amire reagált a hazai állami propaganda is. A Népszabadságban Ami odaát fáj címmel jelent meg szerző nélküli cikk, amelyet a Magyar Rádió néhány szinonima felcserélésével mint „rövid megjegyzésünket“ olvasott be: „vitáztak Kovács Bélával a bécsi Habsburg-párti lapok, sértődötten kötekedik cikkével az Amerika Hangja […] Nem felháborító már, csak unalmas ez a kórus […] ugatnak a kutyák? Falun megszokták az ilyesmit és tudják, hogy az nem hallatszik az égig”. Az ügyet júniusban még egyszer elővették, Kovács állítólagos újabb nyilatkozatát „a személye körüli rágalomhadjáratról” ismét párhuzamosan közvetítette a Népszabadság és a Magyar Rádió: megerősítette, hogy a cikket ő írta, és bár keresték nyugati újságírók, nem fogadta őket, mert tudta, hogy csak kiforgatnák a szavait.
Egy héttel később Kovács Béla elhunyt. Temetésén a HNF főtitkára mondott beszédet, az országos lapok közölték Kádár János együttérző táviratát.
Az emlékezetpolitika áldozata
Hogyan lehetett volna a fenti történetet egy köztéri emlékműben, de legalábbis annak feliratában megragadni? A lehetőség mindenesetre adott volt, hiszen a rendszerváltás utáni történettudomány sorra feltárta a hiányzó mozzanatokat.
Vida István, Palasik Mária, majd Ungváry Krisztián történészek kutatásainak köszönhetően ma már tudjuk, hogy 1956. november 4-én, a szovjet csapatok bevonulásával Kovács Béla menedéket kért az Egyesült Államok nagykövetségén, amit megtagadtak tőle. Azt is tudjuk, hogy ezután, a kezdődő megtorlás közben, az FKgP elnökeként kísérletet tett a Kádárral való kiegyezésre. Feltételéül, ahogy 1945–1947-ben is, a többpártrendszert és a szabad választásokat, az egyesülési, szellemi és sajtószabadságot, illetve a parasztság önállóságát állította. Többször is tárgyaltak a koalíciós kormányzásról, amely szovjet utasításra nem valósulhatott meg. Kádár ugyanakkor nem akart „újabb Kovács Béla-ügyet”, a kisgazdapárti politikust hazaküldte, „igyekezzen elszürkülni”. Ungváry állambiztonsági források alapján rekonstruálta, hogy ami Kováccsal ezt követően történt, nem pusztán a Kádár-rendszer legitimálásának tudatos politikai taktikája, de emellett az FKgP bomlasztásának a szervezett, állambiztonsági eszköze is volt. Így azt is tudjuk, hogy a Magyar Nemzetben 1959-ben megjelent cikket nem az akkor már súlyos beteg politikus írta.
Ha
„a szovjet hatóságok által ártatlanul elhurcolt államférfi”
történetére teljességében akarna a hivatalos emlékezetpolitika emlékezni, ahhoz legalábbis a 2002-ben emelt szoborra hosszabb szövegnek kellett volna kerülnie. Hogy erre volt-e valós szándék, arra következtetni enged a szobor későbbi sorsa, ugyanis a harmadik Orbán-kormány idején a Kossuth tér 2014-ben megkezdett átalakítása miatt az emlékműnek új helyet „kellett”
keresni. Ha fontos lett volna, azt megtalálhatták volna a Semmelweis utcában, az FKgP 1949 előtti, majd 1956-os székházánál; esetleg ha nem is a Kossuth téren, de a Földművelésügyi Minisztérium környezetében; vagy akár a Szabadság téren, ahol nem kapott menedéket az amerikai nagykövetségen. Ezek helyett az Olimpia park mellé, egy fa takarásába került. Elhelyezése koszorúzásra, megemlékezésre teljesen alkalmatlan – de mintha ez nem is lenne cél.
(Cím fölötti és nyitókép: Google Street View)
(Zsámboki Miklós a Blinken OSA Archívum tartalomfelelős munkatársa.)
Olvasd a blogot angolul! / Read the blog in English!