- Hetven éve lett Nyikita Hruscsov a Szovjetunió Kommunista Pártjának főtitkára, és így a birodalom vezetője.
- Gyakori külföldi útjai miatt kiérdemelte a Turista becenevet, Kádár János is többször vendégül látta.
- Anastasia Felcher, a Blinken OSA Archivum szláv levéltárosa Hruscsov két magyarországi látogatásán keresztül vizsgálja a szovjet és a magyar vezető viszonyát és annak implikációit.
Mire emlékszünk elsősorban Nyikita Hruscsovról? A Szovjetunió 1953 és 1964 közötti vezetőjét emlékezetessé teszik például az általa bevezetett reformok: ilyen volt a desztalinizálás (így a Szovjetunió Kommunista Pártja 20. kongresszusán 1956-ban elmondott, Sztálint elítélő „titkos beszéde”), az „enyhülés” (azaz az elnyomás és a cenzúra „lazításának” viszonylag rövid időszaka) és a más népekkel (beleértve a Nyugatot) való békés együttélés politikája. Nem beszélhetünk természetesen Hruscsovról az 1956-os magyar forradalom leverése vagy az 1962-es kubai rakétaválság említése nélkül. Ha áttekintjük a pályafutását a Blinken OSA Archivumban őrzött levéltári dokumentumokon keresztül, megannyi olyan, mellékesnek tűnő epizóddal is találkozunk, amelyeket a Szabad Európa Rádió/Szabadság Rádió (SZER/SZR) müncheni központjában dolgozó elemzők mégis fontosnak tartottak. A SZER/SZR Kutatóintézetében gyűjtött sajtókivágásokon keresztül felidézzük a szovjet vezető két hivatalos budapesti látogatását, és megvizsgáljuk, hogyan értelmezték a nyugati újságírók ezeket a politikai eseményeket a vasfüggönyön túlról.
A „Turista” becenevet kiérdemlő Hruscsov alatt a hivatalos külföldi utak a szovjet politika megszokott részévé váltak. Különösen érdeklődött nagy számú külföldi útjai iránt a nyugati közvélemény is, hiszen azok külpolitikájáról árulkodtak. Két budapesti látogatása politikusi pályafutásának merőben más szakaszait ragadják meg.
Az első, 1958-as útra kevéssel az 1956-os forradalom után került sor, a célja az volt, hogy nyilvánosan demonstrálja a szovjet vezető támogatását Kádár és politikai kurzusa iránt. A második, 1964-es látogatás Hruscsov bukásának küszöbén történt, ezt azonban akkor még sejteni sem lehetett.
1958: Elszigetelődés a Nyugattól, szövetségesek keresése Keleten
Kádár János 1958-ban, bő másfél évvel 1956 novemberi hivatalba lépése után, viszonylagos politikai elszigeteltségben volt. Rendszere azonban fokozatosan egyre elfogadottabbá vált, többek közt a mellette kiálló szocialista vezetők látogatásainak köszönhetően. Április 2-án a Szovjetunió első titkára, Nyikita Hruscsov érkezett Magyarországra.
Nyolc napos látogatását a Ferihegyi repülőtéren kezdte meg, ahol magyar tisztviselők és kisebb tömeg fogadták. A terminál előtt felállított tribünről Hruscsov és Kádár is beszédet mondtak; utóbbi a szocialista tábor erősödéséről szólt, és elítélte az atomfegyverek alkalmazását a nemzetközi viták megoldásában, míg előbbi a két ország szilárd összetartozását hangsúlyozta.
Bár az utazás hivatalos apropója Magyarország náci Németország alóli felszabadulásának tizenharmadik évfordulója volt, a nyugati sajtóban az a közmegegyezés alakult ki, hogy Hruscsov a látogatással adta áldását Kádárra. Cserébe az elvárás az volt, hogy a magyar vezető adja tanúbizonyságát a Szovjetunió iránti megkérdőjelezhetetlen és hosszú távú hűségének.
Április 4-én Hruscsov Kádár és más vezető párttagok társaságában vett részt a magyar hadsereg és a Vörös Hadsereg az országban állomásozó egységeinek közös dísszemléjén. A nyugati újságírók mindeközben azt pedzegették, hogy miért vannak továbbra is szovjet csapatok az országban, különösen az 1956-os forradalom leverése után. Ezzel a kérdéssel maga Hruscsov is többször foglalkozott az utazása során. Budapest után több, főként ipari várost érintő körútra indult. A ceglédi munkásokhoz szólva kijelentette, hogy kész kivonni a szovjet katonákat Magyarországról – és máshonnan, például Kelet-Németországból is –, amint a Nyugat is megteszi ugyanezt. Tatabányán pedig azt mondta, hogy szocialista országok soha nem fogják más államra fegyveres erővel rákényszeríteni a rendszerüket.
Az 1956-os forradalom szovjet leverése volt az a nyilvánvaló vitapont, amelyen keresztül a nyugati újságírók a látogatásról tudósítottak. A nyugati sajtó nemcsak emlékeztette az olvasókat, hogy alig másfél évvel korábban szovjet golyók és tankok döntötték romba Budapestet; a tudósításokból kiderül, hogy eleve egyfajta nyugtalanság övezte a témát. A felvonuláson a kommunista vezetők tribünjét az 1956 októberében lerombolt Sztálin-szobor megüresedett talapzatának gondos letakarásával és feldíszítésével biztosították. Később, a ceglédi munkásokkal találkozva Hruscsov hosszan beszélt 1956-ról. Rákosi Mátyást, Kádár elődjét azzal hibáztatta, hogy „a múltban súlyos hibákat és torzításokat” követett el, és ezáltal a „külső imperialista erők” mellett ő is felelős a „belső ellenforradalomért”.
A szovjet vezető azt állította, hogy „nagyon nehéz volt” meghoznia a beavatkozásól szóló döntést, de ezzel sikerült megelőzni, hogy „a fasiszta lázadók” a nép vérébe fojtsák „a magyar dolgozók szocialista vívmányait”. A hírlapok idézték a beszédet, amelyben kijelentette: „Nem remeg a kezünk, amikor vissza kell vernünk az ellenség támadását, de láttuk, hogy a magyar lakosság egy része öntudatának hiánya miatt az osztályellenség eszközévé vált.”
Egyes beszámolók szerint esetenként elmaradt a magyar tömeg várt éljenzése és az „ütemes taps”, különösen az 1956-ban az egyik legtovább kitartó Tatabányán.
1964: Nagypolitikai üzengetés
Tíz nappal azelőtt, hogy 1964-ben Kádár Moszkvába utazott volna Hruscsov 70. születésnapjára, a szovjet vezető Budapestre látogatott. Akárcsak 1958-ban, 1964-ben is áprilisban érkezett, hogy újra részt vehessen az április 4-i ünnepségen.
Ezúttal azonban Magyarország felszabadulásának évfordulója nem keltett akkora feltűnést: háttérbe szorította a kínai-szovjet szakadás, a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság ekkor kiéleződő politikai-ideológiai viszálya. A kínai kommunisták, beleérte személyesen Mao Ce-tungot, már az 1950-es években hangot adtak a desztalinizálással kapcsolatos egyet nem értésüknek, miközben a Nyugattal szemben fenntartották harcos ellenségességüket, és elvetették a nemzetközi békés egymás mellett élés gondolatát.
Magyarországi útja során Hruscsov többször is tett kínai kollégájára vonatkozó kijelentéseket. A miskolci vasútállomáson munkások előtt beszélve például a külföldi összefoglalók szerint idiótának nevezte azokat, akik szerint a szocializmus építése könnyebb egyedül, semmint a népek testvéri közösségének támogatásával; egy másik alkalommal pedig azokról szólt, akik újra akarják éleszteni Sztálin személyi kultuszát. Budapesten az Operaházban enyhébb hangot ütött meg, mégis botrányhoz vezetett, amikor beszéde eredeti változata nyugati újságírók birtokába jutott. Az előre megírt szövegben, mint kiderült, szerepeltek olyan, végül el nem hangzott bekezdések, amelyekben Hruscsov azzal vádolta volna a kínaiakat, hogy a kommunista világ feletti hegemóniára törekszenek, és felelőtlenül emberek millióinak az életével játszanak, egy termonukleáris háború veszélyét szítva.
Az, hogy az eredeti szövegváltozat kiszivárgott, igen kínos volt a házigazdára és megbízhatatlan apparátusára nézve. Miközben a SZER/SZR felvetette, hogy Kádár kérhette a beszéd hangvételének enyhítését, a magyar vezető nyilvánosan Hruscsov mellé állt, kijelentve, hogy a Kínai Kommunista Párt szovjetellenes szakadár tevékenysége mindenféle torzításokkal teli.
Bár a kínai kommunisták kifejezetten Hruscsov személyéhez kötődő politikákat támadtak, fél évvel későbbi eltávolítását még 1964 áprilisában sem lehetett előre látni. A SZER/SZR háttérjelentései alapján Hruscsov októberben bekövetkezett bukása a rádió kutatóintézetének szakértőit is meglepetésként érte. A szovjet vezető 70. születésnapján, 1964 áprilisában az elemzők már jelezték, hogy az utódlás kérdése hamarosan be fogja árnyékolni a szovjet bel- és külpolitikát, de inkább egy „hosszan elhúzódó ügyre” számítottak. A hirtelen leváltás teljesen váratlan volt. Az „önkéntes” visszavonulást hivatalosan Hruscsov „előrehaladott korával és romló egészségi állapotával” magyarázták, de valójában egy a párton belül a legmagasabb szinten eltervezett és kivitelezett összeesküvésről volt szó: megelégelték Hruscsov önkényes belpolitikai döntéseit.
Nyikita Hruscsov 1964. október 15-én lemondott a Szovjetunió vezetői tisztségéről, amelyet tíz évig töltött be. Bukása számos kérdést felvetett, a SZER/SZR elemzői is igyekeztek megfejteni a Moszkvában történteket. Foglalkoztatta a szakértőket, hogy Hruscsov távozásával változik-e Moszkva és Peking viszonya. Kína hivatalosan nem kommentálta a szovjet vezető eltávolítását, ugyanakkor a kínai–szovjet vita „eltűnt” a kínai sajtóból, amit Nyugaton annak jeleként értelmeztek, hogy Kína nyitott volt az oroszokkal való párbeszéd újraindítására. Az esetet az alkotmányosság felől vizsgálva a rádió munkatársai az „irracionális” és „durva” eljárásról megállapították, hogy az „finoman szólva is feszegette a szovjet alkotmány rendelkezéseinek határait”.
Külön figyelmet szenteltek annak, világszerte hogyan reagálnak a kommunista vezetők. Míg a várakozás szerint egy sikeres puccsnak rombolnia kellett volna a szovjet vezetésbe vetett bizalmat, a szocialista vezetők – bár egyetértettek a leváltással – ennek nem adták nyilvános jelét. Mindegyikük dicsérte Hruscsovot, szemben azzal, ahogyan Moszkvában bántak a volt vezetővel.
Kádár sokáig halogatta a megszólalást, de végül ő sem emelt kifogást a Szovjetunió Kommunista Pártja döntése ellen, ezzel azt bizonyítva, hogy országok, és nem azok vezető személyiségei felé volt lojális; hiába a Hruscsovval volt régi baráti kapcsolat.
Három évvel a bukása után, 1967-ben, az amerikai NBC televíziós csatorna bemutatott egy Hruscsovról szóló riportfilmet. Ebben az egykori szovjet vezető száműzött nyugdíjasként jelenik meg, aki egyedül, békésen üldögél a dácsája előtt, átadva magát az öregkornak és a csendes gondolatoknak. Hruscsov a filmben nosztalgiával emlékezik vissza azokra az ünnepi ajándékokra, amelyeket annak idején a szocialista világ minden részéről kapott. A korszakot meghatározó politikai tényezők élénken emlékeztetnek a mára: feszült viszony a Nyugattal, szövetségesek keresése Keleten; egy mindent átfogó háború közvetlen veszélye és a nukleáris fenyegetés réme; az utódlás dilemmája és előre nem látható lefolyása.
(Anastasia Felcher a Blinken OSA Archivum levéltárosa és szláv specialistája.)
Olvasd angolul! / Available in English!