- Ötvenöt évvel ezelőtt, 1968. augusztus 21-re virradóan a Varsói Szerződés országai lerohanták Csehszlovákiát.
- Ez volt a Szovjetunió első külföldi „beavatkozása” azóta, hogy tankjaival az 1956-os magyar felkekést leverte.
- Gwen Jones a Blinken OSA Archivumban őrzött levéltári dokumentumokon keresztül azt vizsgálja, hogyan reagáltak a keleti, illetve nyugati kommunista pártok.
Ma ötvenöt éve, hogy a Varsói Szerződés államai (köztük Magyarország) megtámadták Csehszlovákiát, hogy véget vessenek az Alexander Dubček vezette ún. „prágai tavasz” reformkísérleteinek. Ez a katonai beavatkozás, a Duna hadművelet, a Varsói Szerződés legnagyobb katonai akciója volt, egyben a Szovjetunió első külföldi „beavatkozása” azóta, hogy tizenkét évvel korábban a magyar forradalmat vérbe fojtotta. Egy másik ország megszállásához immáron erősebb, ha nem többszörös ürügyre és több bűntársra volt szükség, de mindenekelőtt jobb PR-ra. Mindeközben, ahogy a Kreml és a nyugat-európai kommunista pártok közötti hidegháborús viszony lassan romlott, a nyugati elvtársaknak át kellett értékelniük, hogyan adjanak számot a barátság és testvériség nevében elkövetett égbekiáltó külpolitikai agresszióról.
Prágai tavasz – prágai ősz
A csehszlovák vezető Dubček javaslatai az „emberarcú szocializmusról” talán az utolsó kísérletet képezték egy szocialista utópia létrehozására Európában.
A prágai tavasz programja viszonylag későn, de merészen megvalósított desztalinizációt jelentett, beleértve a szólás- és mozgásszabadságot, a cenzúra eltörlését, a titkosrendőrség hatáskörének korlátozását, a föderalizációt és az irányított gazdasági reformokat.
Mindezt a Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) irányítása alatt kellett volna végrehajtani, és közben gondosan ápolni a jó viszonyt a Szovjetunióval: az 1968. szeptember 9-ére meghirdetett 14. pártkongresszus a tervek szerint az alkotmányban rögzítette volna a szocialista demokrácia ezen új, továbbfejlesztett változatát. A „társadalom politikai irányításának új rendszerének” egyik következménye azonban a független civil szervezetek és politikai pártok gyors megalakulása volt, ami nemcsak Prágában és Pozsonyban, hanem Varsóban, Kelet-Berlinben és Moszkvában is aggasztotta a pártvezetést.
Ugyanezen év tavaszán a lengyel biztonsági erők az ottani diáktüntetések leverésével voltak elfoglalva, a francia hatóságok Párizsban diáklázadásokat, országosan pedig sztrájkokat igyekeztek elfojtani, az Egyesült Államokban pedig Martin Luther King meggyilkolása vezetett a vietnámi háború elleni tömegdemonstrációkhoz. Eközben Moszkvában Jurij Andropov (1954 és 1957 között magyarországi szovjet nagykövet, majd a KGB vezetője) Andrej Grecsko védelmi miniszterrel együtt dolgozott a „konkrét katonai intézkedéseken”, amely a Duna hadművelet nevet kapta, mire augusztus 18-án megszületett a Csehszlovákia lerohanásról szóló döntés. A szovjetek tudták, hogy az Egyesült Államok a katasztrofális vietnámi keresztes háborúval van elfoglalva, és hogy az 1953-as berlini felkelés szovjet tankok általi felszámolása óta érvényben lévő hidegháborús úri egyezmény szerint semmi esetre sem fog beavatkozni az ő „befolyási övezetükbe”.
Mindazonáltal Magyarország 1956-os szovjet megszállása vízválasztó pillanat volt a nemzetközi kommunista mozgalomban. A nyugati kommunisták tömegesen tépték el párttagsági igazolványukat, mivel már nem voltak képesek sem tagadni, sem lenyelni a „szocializmusnak álcázott zsarnokság és elnyomás” nevében mondott hazugságokat, vagy a „kommunista párt jelenlegi vezetői által felhúzott, rágalmak és lényegtelen dolgok füstfüggönyét”. Pete Fryer brit tudósító (akinek budapesti tudósításait a Daily Worker brit kommunista napilap visszautasította) szavaival élve, „a sztálinisták a T-54-es tankokban és Budapest négynapos ágyúzásában bíznak; ők a szocializmus nagy robbanóerejű exportját támogatják; én inkább a magyar népben bíztam és bízom ma is”.
Azokat, akik a pártban maradtak és igazolták Magyarország és Csehszlovákia megszállását, „tankie-knek” (tankosok) nevezték, azaz a Kreml vonalas követőinek, akik úgy vélték, hogy a politikai problémákat tankokkal lehet a legjobban megoldani. 1968-ban azonban, míg az öregedő nyugati tankie-k lojalitására lehetett számítani, a nemzetközi közvélemény megnyeréséhez mindenképpen jobb PR-ra volt szükség.
Augusztus 21-én a hajnali órákban egy Moszkvából induló, több mint száz GRU Szpecnaz-ügynököt szállító repülőgép motorhibára hivatkozva kényszerleszállást kért a prágai repülőtéren. A leszállópályára érve a GRU biztosította a létesítményeket a légierő érkezéséhez; ugyanekkor a szovjet, keletnémet, magyar, lengyel és bolgár csapatok átlépték a határt. A csehszlovák fegyveres erők a laktanyáikban maradtak, a prágai rádió pedig, egy órával azután, hogy általános nyugalomra szólított fel, elhallgatott.
Még több trükk volt készülőben. Két órával később a TASZSZ szovjet hírügynökség idézte a csehszlovák párt- és állami tisztségviselők írásbeli kérését, amelyben „sürgős segítséget kértek, beleértve a fegyveres erőkkel való segítségnyújtást”, hogy semlegesítsék „a szocializmussal ellenséges külföldi erőkkel összejátszó ellenforradalmi fenyegetést”. Ezt a levelet – amely először csak 1990-ben látott napvilágot – valójában a CSKP elnökségének öt keményvonalas tagja írta július közepén egy titkos találkozón, amely a sztálinista ukrán vezető Pjotr Seleszt közvetítésével Kádár János balatonvilágosi villájában zajlott.
Összeesküvés-elméletekből sem volt hiány. A keletnémet sajtó azt állította, hogy a Prágától délre fekvő Davle városában filmezett A remageni híd című hollywoodi produkció forgatásán látott amerikai katonák és tankok „csupán álcáját képezték a CIA és az amerikaiak cseh politikai ügyekbe való beavatkozásának”. A Neues Deutschland azt sulykolta, hogy „értelmiségiek, írók, művészek, közgazdászok, szociológusok és más csoportok” lepaktáltak külföldi imperialistákkal, hogy „kispolgári nacionalista ideológiát” terjesszenek, és kioktatta a szkeptikus nyugati elvtársakat, legyőzve az invázióval szembeni hazai ellenzéket. Az NDK teoretikusai szerint a félmillió katona formájában nyújtott „testvéri segítség” marxista-leninista értelemben nem volt összeegyeztethetetlen a szocialista állam függetlenségének megőrzésével.
Mindeközben a magyar média a hazai lakosságtól érkező levelek és táviratok „spontán” özönére helyezte a hangsúlyt, mondván, abban a szükséges és helyes válaszlépések támogatása fejeződött ki „mind a testvéri csehszlovák nép szocialista vívmányai, mind az európai béke érdekében”.
A Szabad Európa Rádió (SZER) azonban felfigyelt egy a Magyarország október 27-i számában aláírás nélkül megjelent írásra, amelyben a szerző elismerte, hogy a Varsói Szerződés csapatai nem szívesen látottak Csehszlovákiában.
Nyugati válaszok – a britek
A Blinken OSA Archivum nem kormányzó kommunista pártokról szóló levéltári sorozatának dokumentumaiból kiderül, hogy az 1956-os magyar forradalom óta eltelt tizenkét év alatt számos kulcsfontosságú tanulságot vontak le nemcsak keleten, de nyugaton is. Az 1956-os forradalom kapcsán a Nagy-Britannia Kommunista Pártja (Communist Party of Great Britain, CPGB) vezetése teljes szívvel magáévá tette a hivatalos narratívát, amely a szovjet „segítségnyújtást” támogatta annak érdekében, hogy ne engedjék a kapitalizmus és fasizmus magyarországi visszaállítását. Ezt követően a párt elvesztette tagságának mintegy egyharmadát – beleértve az értelmiségiek többségét – a Hruscsov titkos beszéde miatti összeomlás, a Magyarországgal kapcsolatos Kreml-párti álláspontja és a belső vita ellehetetlenítése miatt.
1968-ban azonban a britek az elsők között voltak a nyugati pártok között, akik elítélték Csehszlovákia megszállását. A párt keményvonalas, tankie-szárnya – amely az invázió kritikáját „opportunizmusnak” bélyegezte – ekkor már kisebbségben volt.
Csalódottan, hogy nem érkezett bizonyíték a csehszlovák beavatkozási kérelemre, a CPGB főtitkára, John Gollan, a „kommunizmus kardinális elvére” hivatkozott, miszerint minden ország „szuverén, egyedül dönt a saját politikájáról, és nem engedi, hogy más felek beavatkozzanak”. Ez az új álláspont azonban a Szovjetunió védelmével és a valódi ellenség azonosításával is párosult: „Minden haladó erő, minden szocialista állam legnagyobb egységére, a Szovjetunió Kommunista Pártja és minden más kommunista párt legteljesebb együttműködésére van szükségünk, hogy legyőzzük a nyugatnémet imperializmus céljait és véget vessünk az amerikai agressziónak Vietnámban”.
Más szóval, szerintük a nyugati hatalmak, beleértve a NATO-t is, arra használták fel a válságot, hogy „eszkalálják” a Szovjetunióval és szövetségeseivel folytatott hidegháborút, és politikai tőkét kovácsoljanak az invázióból.
Allez Les Rouges
Ehhez képest a Francia Kommunista Párt (Parti communiste français, PCF) sokkal nagyobb volt, mint a brit, és sokkal következetesebben sztálinista. Az 1956-os forradalom kilencedik évfordulója alkalmából a PCF napilapja, a L'Humanité kijelentette, hogy a budapesti felkelés a fasizmus bevezetésére irányuló „puccs” volt, amely, ha csak néhány napra is, de „visszaadta a reményt azoknak a fejedelmeknek, akik a háború előtt félfeudális állapotban tartották Magyarországot”. Pontosan egy évvel később, 1966-ban ugyanez a lap dicsérte Magyarországot a „nemzeti egység sikeres megteremtéséért”.
A PCF főtitkára, Waldeck Rochet, 1968. július közepén felkereste Dubčeket Prágában, és sürgette, hogy vonja vissza a prágai tavasz reformjait, és állítsa vissza a kommunista párt hatalmát, mivel ez az egyetlen módja a katonai beavatkozás elkerülésének. Két héttel később Rochet Moszkvába látogatott, ahol vélhetően megnyugtatták, hogy nem terveztek inváziót. A L'Humanité hangsúlyozta a csehszlovákiai szovjetellenes érzelmek veszélyeit, sőt „lengyel uszítókat” is említett a válság részeként: „Néha káros befolyás alakulhat ki, különösen mivel az emigráció reakciós körei, amelyek szilárdan berendezkedtek bizonyos fővárosokban, köztük Párizsban, és a szocializmussal szemben ellenséges nemzetközi erők támogatását élvezik, ebből hasznot húznak a felforgatás vagy a korrupció előmozdítására”.
Miután az invázió lezajlott, a PCF azt a kommunista elvek megsértésének nyilvánította, bár a francia baloldal többsége számára a közép-európai események nem voltak túl érdekesek az otthoni felfordulásokhoz vagy a latin-amerikai lázadók, például Che Guevara vagy Fidel Castro bűvöletéhez képest.
Róma vs. Moszkva
Az összes nyugat-európai kommunista párt közül az Olasz Kommunista Párt (Partito Comunista Italiano, PCI) rendelkezett a legnagyobb erővel és ideológiai autonómiával. Palmiro Togliatti, aki 1927 óta vezette az olasz pártot, 1956-ban nem ellenezte Magyarország szovjet invázióját, de megteremtette az ideológiai alapot ahhoz, hogy utódai teljesen elforduljanak Moszkvától.
A PCI korán felismerte a prágai tavaszban rejlő lehetőségeket, és a különböző nemzetközi kommunista fórumokon arra használta fel befolyását, hogy a csehszlovák szocialista demokratizálódást mint követendő modellt népszerűsítse.
Létfontosságú támogatás jelének számított Luigi Longo főtitkár 1968. májusi prágai látogatása, miközben a Moszkva, Varsó és Kelet-Berlin felől érkező kényszerítő nyomás már fokozódott. Az olasz reformpárti állásponthoz is hozzátartoztak az alacsonyabb szintű kapcsolatok: az Olasz Általános Munkásszövetség (CGIL) szakszervezeti küldöttei nyáron meglátogatták a ČKD és az Auto Praga gyárakat. Augusztus 21. után a PCI nem habozott elítélni a „keleti rezsimek neosztálinista baklövését”, a L'Unità című pártnapilap pedig nemcsak a szovjet államok közötti kapcsolatokat szabályozó elvekre, hanem a nemzetközi jog alapvető normáira is hivatkozott.
Ugyanakkor az olasz kommunisták belpolitikai szövetségeket kötöttek a nem kommunistákkal, és úgy kalkuláltak, hogy a Moszkvának való alárendeltség ellentétes az érdekeikkel. A PCI kiadványai rávilágítottak a keleti blokkban alkalmazott cenzúra káros hatásaira: megbízható információ híján a polgárok a külföldi adásokhoz fordultak, köztük a Szabad Európa Rádióhoz, amelyet 1971-ig a CIA fedőszervezete, a Szabad Európa Bizottság finanszírozott. Mire 1981-ben Lengyelországban kihirdették a hadiállapotot, a PCI és a beavatkozásellenes irányvonal inkább teher volt Moszkva számára, mint előny.
Az eltűnő szemöldök
Az, amit a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) igazán akart nyugati alárendeltjeitől, nem más volt, mint külpolitikai manőverei és ideológiai hitvallása nyílt támogatása. Kissé meglepődve a Csehszlovákiában tapasztalt barátságtalan fogadtatáson, a következő elméleti újítás a Brezsnyev-doktrína néven ismertté vált visszamenőleges indoklása volt az erőszak alkalmazásának, amikor a szocializmust fenyegető veszély „már nem csupán az adott ország népének problémája, hanem közös probléma, valamennyi szocialista ország gondja”.
A Brezsnyev-doktrína tehát elvileg legitimálta a korábbi beavatkozásokat Magyarországon és Csehszlovákiában, majd később 1979-ben Afganisztánban – amelyet azért szálltak meg, hogy megakadályozzák, hogy bárki más megszállhassa –, de később „a nyugati propaganda kitalációjaként 1986-ban” cáfolták. Ugyanebben az évben a Szovjet Tudományos Akadémia szakértője, Evgenni Ambartsumov a bolognai PCI L'Unità-fesztiválon azt mondta, hogy az 1968-as csehszlovákiai invázió „tragikus hiba” volt, de egyben elkerülhetetlen is, mivel az SZKP nem törődött a világ közvéleményével, és a prágai tavaszt „nyílt veszélynek tekintette a belső szovjet helyzetre”.
A véget nem érő másnap
A Szovjetunió összeomlása ellenére, a Kreml vezette agresszió védelmében felhozott hidegháborús érvek közül sok – pl. a rend fenntartásának joga a befolyási övezetében, csak a Nyugat képes az eszkalációra, az imperializmus mindig nyugati és soha nem keleti, a külső beavatkozás belső igénye, a Nyugat rosszindulatú babrálása, vagy talán mindezek soha nem is történtek meg – még ma is előfordulnak, ha változó formában is. Jelenleg egy baloldali akadémikusokból és jobboldali miniszterelnökökból álló valószínűtlen csoportosulás a NATO-t és az USA-t hibáztatja Oroszország Ukrajna elleni háborúja miatt.
Kevin Devlin, a SZER vezető politikai elemzője 1968. augusztus 22-én azt írta, hogy „az oroszoknak még meg kell tanulniuk, hogy milyen árat kell fizetniük – politikai, diplomáciai és pártközi szinten – ezért a rövid távú (és rövidlátó) nyereségért”. Ötvenöt év elteltével ez a lecke még mindig fel van adva.
(Gwen Jones író, szerkesztő és fordító, volt Visegrádi-ösztöndíjas kutató a Blinken OSA Archivumban.)
Olvasd angolul! / Available in English!