- 1952. augusztus 13-ra virradóra Moszkvában kivégezték a Zsidó Antifasiszta Bizottság évek óta letartóztatásban lévő tagjait.
- Az áldozatok között volt öt közismert szovjet jiddis költő és író is, miattuk a gyilkosság a meggyilkolt költők éjszakája néven lett a történelem része.
- Anastasia Felcher, a Blinken OSA Archívum szláv levéltárosa azt mutatja be, a gyilkosság évfordulója miért lett fontos emlékezeti esemény a Nyugaton, és hogy az eset hogyan illeszkedik a Szovjetunió antiszemitizmusának történetébe.
A Zsidó Antifasiszta Bizottság felszámolása
Hetven éve zajlott le a második világháború utáni szovjet zsidó történelem egyik leghírhedtebb eseménye. Az úgynevezett meggyilkolt költők éjszakáján, 1952. augusztus 13-ára virradóra a KGB moszkvai, Lubjanka téri főhadiszállásának börtönében kivégezték a Zsidó Antifasiszta Bizottság (ZSAB) tizenhárom tagját: értelmiségieket, tudósokat, jiddis költőket és írókat, mind zsidó származású szovjet állampolgárok. Az áldozatokat a szovjet állam elleni kémkedéssel és „nacionalista tevékenységgel” vádolták, ami árulást jelentett. Az 1948–1949 folyamán zajlott letartóztatásuk óta folyamatosan vallatták és kínozták őket, aminek hatására hamis vallomásaikban elismerték állítólagos bűneiket.
A ZSAB-tagok kivégzése több másik feltételezett összeesküvés vádjával egyetemben a Szovjetunióban 1948 és 1953 között végbement leplezett antiszemita kampány részét képezték, betetőzve a sztálini zsidóellenességet, amely a zsidók életének, kultúrájának, társadalomban elfoglalt helyének a felszámolását tűzte ki céljául.
Hogy miért került sor kevéssel a második világháború végét követően a ZSAB felszámolására? A bizottság a szovjet zsidóság és a Nyugat szemében betöltött növekvő jelentősége szolgálhat magyarázattal. A háború korai éveiben létrehozott, a kormány és Sztálin által is támogatott ZSAB sikeresen formálta a nemzetközi közvéleményt és lobbizott a világ zsidóságánál, hogy támogassák a Szovjetuniót (politikailag és pénzügyileg) a náci Németország elleni harcban. A háború után azonban dokumentálni kezdte a szovjet területen volt zsidó ellenállást és a zsidók elleni náci bűncselekményeket. Ez pedig szembement a háború hivatalos szovjet emlékezetével, amelynek középpontjában az egész szovjet nép hősiessége és szenvedése állt, nem egyetlen etnikai csoporté. A ZSAB elleni eljárás összesen 125 emberre terjedt ki, közülük 23-at lelőttek, 6-an a nyomozás során haltak meg. Később mindannyiukat rehabilitálták, részben az 1950-es évek közepén, részben az 1980-as évek végén.
A meggyilkolt költők
A meggyilkolt költők éjszakája már az 1960-as években is emlékezeti eseménnyé vált a Nyugaton. Nemzetközi zsidószervezetek tevékenységének köszönhetően a hidegháborút végigkísérték a megemlékezések, de fontos szerepet játszott a Szabadság Rádió (SZR) is: a Szabad Európa Rádió (SZER) testvércsatornája, amely oroszul sugározta műsorát Münchenből a Szovjetunióba, rendszeresen megemlékezett a kivégzések évfordulójáról. Több oka is van annak, hogy ilyen jelentőséget nyert az eset. Egyrészt, háborús tevékenységének hála a Zsidó Antifasiszta Bizottság nemcsak ismertté vált a Nyugaton, de a szovjet zsidóságot képviselő szervezetként tekintettek rá. Másrészt, az 1952 augusztusi kivégzések áldozatai között öt közismert szovjet jiddis irodalmi személyiség is volt: David Bergelszon, Perec Markis, Iszaak Fefer, David Gofstejn és Lejb Kvitko. A mai Ukrajna területéről származtak, a Kijivi Csoport tagjai voltak, akik túlélték Sztálin nagy tisztogatását. Ezek a költők és írók nemcsak magukévá tették a szovjet politikai mozgalmat, de meghatározó szerepet vállaltak a szovjet jiddis kultúra megteremtésében.
Így a ZSAB elnöke (és a Moszkvai Állami Zsidó Színház színésze és művészeti vezetője) Szolomon Mihoelsznek az 1948-ban autóbalesetként megrendezett meggyilkolását, majd az 1952 augusztusi kivégzéseket a Nyugaton a jiddis irodalom és általánosan a jiddis kultúra ellen irányuló brutális támadásként értelmezték.
Harmadrészt, a megemlékezéseket alakította a hidegháború tágabb kontextusa is, és a szovjet zsidók emigrációs küzdelmei. A hidegháború alatt a leginkább Izraelbe történő zsidó kivándorlás ügye politikai kérdés volt, és gyakran diplomáciai feszültséget okozott, amint azt a nem hivatalos, de nemzetközileg használt refusenik kifejezés is megörökítette: az, akitől megtagadták a kivándorlási engedélyt.
A Szabadság Rádión
A Blinken OSA Archívumban online meghallgathatóak a Szabad Európa Rádió/Szabadság Rádió orosz adásának 1953 és 1995 közötti hanganyagai. A szovjet és emigráns politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális életet feltáró híradók, interjúk, szépirodalmi felolvasások és szamizdat-szemlék több mint tízezer órányi felvétele közt huszonhat (1972 és 1994 között sugárzott) adás foglalkozik a ZSAB és tagjainak tragikus sorsával. Mivel az 1970-es években nagy számban érkeztek a Nyugatra oroszajkú bevándorlók a Szovjetunióból, köztük elismert, zsidó származású költők és írók is, a Münchenben működő SZER/SZR többüket is felvette a stábjába. Ezek a friss emigránsok nem egyszerűen alaposan ismerték a szovjet zsidó történelmet és kultúrát: a rádió új műsorkészítői számára a sztálinista rezsim zsidóellenessége különös jelentőséggel bírt. A Szovjetunióból való zsidó kivándorlás aktuális kihívásairól és okairól való tájékoztatás egyet jelentett saját történeteik elmesélésével.
A ZSAB-ról szóló megemlékezéseket részben a meggyilkolt írók és művészek életművére alapozták. Szakértőket kérdeztek Szolomon Mihoelsz színészi tehetségéről és színházvezetői eredményeiről, interjút készítettek olyan hírességekkel, mint Ilja Ehrenburg író vagy Alekszander Galics énekes-dalszerző, akik személyes emlékeket osztottak meg az áldozatokról vagy azok családtagjairól. A Szabadság Rádió a kivégzett költőkhöz kötődő eredeti felvételeket is lejátszott: például, amint Mihoelsz az 1940-es években jiddisül előadja a Tevje a tejesembert, Perec Markis jiddisül felolvassa saját Töredékek (1943) című versét, vagy épp utóbbi fia felolvassa apja Mihoels (1948) című versét oroszul. Ezeknek a megindító rádiós eszközöknek két fontos funkciója volt. Először is, azt állították, hogy a jiddis szovjet kultúra nem pusztán a szovjet szférának, de a világ zsidó kultúrájának is fontos része. Másodszor, nemzeti és identitásérzésekre igyekeztek hatni. Utóbbiban volt kiemelt jelentősége Iszaak Fefer felolvasásainak: Bira folyón (1937) című verse például egy a Szovjetunión belüli autonóm zsidó terület kudarcos kísérletéről szól, de meghallgatható Zsidó vagyok (1941) című verse is.
Ezek a rádióadások metaforikusan felmutatták, hogy a golyók nem ölhetnek meg eszméket vagy tehetségeket, hogy a művészet végül felülkerekedik az erőszakon.
A nép ellenségei és családjaik
Megszólaltatta a Szabadság Rádió az áldozatok családtagjait is, többek közt rekonstruálva a letartóztatás (a Perec Markis mögött utoljára becsukódó ajtó hangja, a letartóztatottak irathagyatéka miatti aggodalom) és a megbélyegzés traumáját, amit „a nép ellenségének” családtagjai átéltek. Különös hangsúlyt fektettek Sztálin személyes felelősségére; a szovjet államot azzal vádolták, hogy elhallgattatta a gyilkosságokat, titokban tartotta a letartóztatott ZSAB-tagok sorsát, és Sztálin haláláig még a családokat sem tájékoztatta az ítéletről. Az egyik műsorban Esther Markis, a kivégzett költő Perec Markis özvegye elmesélte, hogyan értesítették férje 1955-ös rehabilitációjáról. A többi elítélt feleségével együtt behívták az állambiztonsághoz; ők ekkor, mivel semmilyen információt nem kaptak férjeikről, még mindig abban reménykedtek, hogy azok életben voltak. Ehhez képest arról tájékoztatták őket, hogy a bíróság hatályon kívül helyezte a halálos ítéleteket, mivel „a vádaknak nem volt valóságtartalma” – ami aligha enyhíthette férjeik elveszítésének fájdalmát.
Perec Markis családjának története példaértékű volt. Felesége, Esther és fia, David kiutazási kérelmét a szovjet állam hatszor tagadta meg, mígnem végül 1972-ben kivándorolhattak Izraelbe. Ezt nagyrész David éhségsztrájkja érte el, valamint az Irina Markis, David egy évvel korábban emigrált felesége által vezetett nemzetközi kampány. Nem sokkal később Esther Nyugatra látogatott, hogy csatlakozzon a szovjet zsidók kivándorlási jogát követelő kampányhoz. Esther a Szabadság Rádió interjújában kijelentette, hogy a szabad mozgás jogát a Szovjetunió alkotmánya garantálja, tehát a zsidók maradásra kényszerítésével a Szovjetunió megsértette az emberi jogokat.
Az SZER/SZR szerint az 1970-es évek elejére mintegy ötvenezer zsidó érkezett Izraelbe a Szovjetunióból, és további százezer várt útlevélkérelme elbírálására. Rengetegen mások pedig azért vonakodtak kérelmet benyújtani, mert féltek a következményektől, például munkahelyük elvesztésétől.
Végül, de nem utolsósorban, a Szabadság Rádió platformot biztosított a meggyilkolt ZSAB-tagok gyermekei számára, hogy szüleik örökségének megőrzésére irányuló tevékenységüket nagyobb nyilvánosság előtt végezhessék. David Markis Izraelben is folytatta írói karrierjét, és 1976-ban kiadta első regényét, a Kezdetet: egy bensőséges önéletrajzi beszámolót, amelyben felidézte apja emlékét, és elmerült a háború utáni zsidó identitás sajátosságaiban a szocializmushoz való hűség és a cionizmus között. David emellett jiddisről oroszra fordította apja verseit, és közreműködött „a nehéz sorsú örökség” kiadásában. Ugyanez igaz volt Szolomon Mihoelsz lányaira is, akik az 1970-es években vándoroltak ki Izraelbe; egyikük, Natalia, emlékiratot írt, amiből több alkalommal is felolvasott a rádióban.
Antiszemitizmus a Szovjetunióban
Az 1970-es és 1980-as években a Szabadság Rádió szakemberei felvettek egy másik fontos történetszálat is: a zsidók bonyolult kapcsolatát a szovjet állammal, és különösen az üldöztetés traumatikus élményét. Az adások felidézték, hogy az 1917-es októberi orosz forradalmat követően a szovjet állam még felkarolta a politikailag lojális jiddis kultúra fejlődését, támogatta a szovjet jiddis irodalmat és előadóművészetet, állami díjakat adott zsidóknak, akikre aztán erősen támaszkodott a háború alatt – beleértve a Zsidó Antifasiszta Bizottságot is. Így a ZSAB elleni támadást, a tagok hozzátartozóinak 1952 és 1955 közötti deportálását és általában a háború utáni antiszemita hadjáratot úgy értelmezték, mint a szovjet állam árulását zsidó állampolgáraival szemben. Ennek eredményeként az amerikai zsidószervezetek is „a tisztogatás szemüvegén keresztül” látták a szovjet zsidó kultúrát, tehát egy gyilkos állam áldozataként.
Az 1980-as években a Szabadság Rádió a Zsidó Antifasiszta Bizottság tagjainak kivégzését a holokauszt folytatásaként értelmezte, és Sztálint a zsidó élet kiirtására való törekvésében Hitlerhez hasonlította. És bár Sztálin antiszemita kampánya 1953-as halálával, egy évvel a meggyilkolt költők éjszakája után, véget ért, a zsidók üldözése a Szovjetunióban folytatódott.
A SZER/SZR az 1960-as, sőt az 1980-as években is a szovjet zsidókat érő kihívásokról volt kénytelen hírt adni: így például kivételes adónemekről (például az oktatásban) és büntetőeljárásokról. Beszámolt a rádió azonban azokról a transznacionális kezdeményezésekről is, amelyek a szovjet zsidók támogatására szerveződtek: tüntetések Angliában, Franciaországban és az Egyesült Államokban, kivándorló szovjet zsidók éhségsztrájkjai Izraelben.
A Szabadság
Rádió szerkesztői és műsorkészítői, az emigráns szovjet zsidók, a Zsidó
Antifasiszta Bizottság kivégzett tagjainak közeli hozzátartozói közös erőfeszítéseinek
köszönhetően maradt fenn a meggyilkolt költők életművének és halálának emléke. Mindeközben
egyedülálló tudásanyagot állítottak elő a jiddis szovjet zsidó kultúráról, és
közvetítették azt nemcsak a Nyugaton, de a vasfüggönyön túli keleti blokkba is,
amelyet bár sok zsidó akart elhagyni, szoros kapcsolataikat generáción át megőrizték.
(Anastasia Felcher a Blinken OSA Archívum levéltárosa és szláv specialistája.)
Olvasd angolul! / Available in English!