- A magyar mozikba is megérkezett az elismert orosz rendező, Andrej Koncsalovszkij Kedves elvtársak! című filmje az 1962-es novocserkasszki mészárlásról.
- A szovjet hadsereg által vérbe fojtott tömegtüntetésről a Szovjetunióban a rendszerváltásig alig lehetett tudni; és a mai Oroszországban is egyre kevesebbet hallani róla.
- Anastasia Felcher, a Blinken OSA Archívum levéltárosa és szláv specialistája a levéltárban őrzött forrásokon keresztül idézi fel a tragikus esemény utóéletét.
Sajtóhírek Nyugaton
Az Oroszország déli részén, a Rosztovi területen található Novocserkasszkban azt követően bontakozott ki munkástüntetés, hogy 1962 júniusában jelentősen megemelték a tejtermékek és a hús árát, miközben a termelési kvótákat növelték, ami jelentős bevételkiesést jelentett. Június 1-én a Novocserkasszki Villamosmozdonygyár munkásai sztrájkba léptek, és eltorlaszolták a vasúti síneket. Éjszaka szovjet katonai alakulatok érkeztek a városba. Másnap, június 2-án a sztrájk folytatódott, tüntetők vonultak keresztül a településen, és a városháza előtt gyülekeztek. A KGB-vezetés alatt álló szovjet hadsereg tüzet nyitott a fegyvertelen tömegre, 26-an meghaltak, 87-en megsebesültek.
A nyomokat azonnal eltüntették, a halottakat névtelen sírokba temették. A tüntetés vérbefojtását kijárási tilalom és perek sora követte: hét embert mint a zavargás felbújtóit halálra ítéltek, 105-en börtönbüntetést kaptak, a történtekről minden információt titkosítottak, a pletykákat elhallgattatták.
Amint az a Szabad Európa Rádió/Szabadság Rádió (SZER/SZR) Kutatóintézetében összeállított tematikus gyűjtemény újságkivágataiból is látszik, a nyugati sajtó hírt adott az eseményről: például a Paris-Presse július 25-én, a Daily Telegraph augusztus 7-én, a Le Monde augusztus 8-án. Volt hírlap, amely több száz halottról szólt, és volt, amely szerint ellenőrzött hírforrás híján az áldozatokra vonatkozó megerősítetlen információkat, pletykákat közlő újságírók felelőtlenül jártak el. A New York Herald Tribune augusztus 8-án egy nyugati tisztet idézett, aki szerint „valami talán történt, de igazából senki sem tudja. Az ilyen történeteket fel szokta nagyítani az idő előremenetele és a távolság.”
Az első részletes beszámolóra egészen szeptemberig kellett várni. Mivel a szovjetek korlátozták a Rosztovi területre való beutazást, az újságírók csak különböző másodlagos forrásokra támaszkodhattak. A SZER/SZR munkatársai alaposan kiértékelték a Nyugatot elérő híreket, beszéltek a Helsinkibe az Ifjúsági Világtalálkozóra érkező szovjet küldöttség tagjaival, szemlézték a szovjet sajtót és figyelemmel követték a rosztovi régiós pártbizottságban zajló személyi változásokat.
Szeptember elejére a SZER/SZR rekonstruálni tudta az áremelkedés június 1-i bejelentését követő eseménysort, és a Szovjetunióban tizenhét nyelven sugárzott adásában megerősítette, hogy sor került vérontásra. Az összefoglaló rámutatott arra is, hogy „a szovjet média a novocserkasszki zavargásról szóló hírek elnyomásával elnyomta a szovjet emberek azon jogát, hogy a saját országuk fejleményeivel kapcsolatban teljeskörű és pontos tájékoztatást kapjanak”.
A SZER/SZR irodái közötti titkosított telexüzenetekből látszik, hogy leginkább a tüntetés szétveréséről igyekeztek információhoz jutni, az áldozatok pontos számát azonban továbbra sem tudták meghatározni. Az ezt követő hónapokban és években a nyugati újságokban megjelenő megannyi cikk a novocserkasszki (és környékbeli) eseményeket annak a jeleként értelmezték, hogy a hruscsovi politika által okozott folyamatos hiány további erőszakos, helyi incidensekhez vezethet még.
Szamizdat beszámolók Keleten
A szovjet ellenzéki Alekszandr Szolzsenyicin A GULAG szigetvilág című háromkötetes műve 1973-ban jelent meg a francia Éditions du Seuil kiadónál. Ebben Szolzsenyicin saját személyes emlékeit a szovjet munkatáborokban töltött éveiről különféle töredékes dokumentumokkal (interjúkkal, beszámolókkal) társítva rajzolt fájdalmas, elrettentő képet az elnyomó államról, illetve a vele egyet nem értőkkel szembeni módszereiről.
A könyv A törvény ma című fejezetében Szolzsenyicin Novocserkasszkról, „az orosz történelemben sorsdöntő jelentőségű városról” ír [ford. a szerk.]. A bolsevikok hatalomrakerüléséhez vezető forradalmak narratívájában az 1962-es tüntetés „fordulópont Oroszország modern történelmében [...] 41 év után először felemelte a hangját a nép”. Külön kiemelte, hogy a rezsim olyan eredményesen tüntette el a mészárlás minden nyomát, hogy sem a Szovjetunióban, sem a világ többi részén nem lehetett tudni a történtekről. Szolzsenyicin szerint „külföldön senki sem szerzett tudomást a novocserkasszki eseményekről, nem voltak nyugati híradások, amelyekből értesülhettünk volna, még a helyi szóbeszédet is eltaposták, mielőtt az szárba szökkenhetett volna”. Hogy Szolzsenyicin szándékosan hagyta-e figyelmen kívül a nyugati sajtó részletes beszámolóit, vagy nem találkozhatott velük, rejtély marad.
Párizsi megjelenése után Szolzsenyicin könyve szamizdatként terjedt a Szovjetunióban; a szovjet ellenzék a GULAG szigetvilágból értesült a novocserkasszki mészárlásról. Tizenöt évvel a tüntetés vérbefojtása után, 1977-ben egy nyílt levél aláírói (többek közt Andrej Szaharov, Jelena Bonner, Tomas Venklova, Naum Meiman) azt sürgették, hogy június 2-át nevezzék ki a novocserkasszki tragédia emléknapjává, a véres elnyomás elleni küzdelem napjává.
A nyílt levelet két olyan periodika közölte, amelyeket a Szabadság Rádió kutatórészlege adott ki: a Szobranyije Dokumentov Szamizdata (Szamizdat dokumentumgyűjtemény) és a Matyeriali Szamizdata (Szamizdat anyagok). Ezeknek a folyóiratoknak az volt a céljuk, hogy szamizdat dokumentumokat juttassanak el eredeti nyelven a szélesebb közönséghez (és egyben a SZER/SZR munkatársaihoz).
Az 1977-es nyílt levél szenvedélyesen idézi fel a tüntetést, körülírja szétverésének és elhallgattatásának brutalitását, és nevükön nevezi a hóhérokat. Az aláírók elismerték a
„kitartó és bátor munkát”, amelyet
Alekszandr Szolzsenyicin végzett a mészárlással kapcsolatos információ gyűjtésében és terjesztésében; a nyugati sajtó 1960-as évekbeli híradásait ők sem említették. Az áldozatok pontos számáról, neveikről és nyughelyükről csak találgatni tudtak; tehát, hiába érte el a tragédia története a nyilvánosságot (de legalábbis a szamizdatok szűk olvasótáborát) az államtitokként kezelt részletek leleplezése további erőfeszítést igényelt.
A nyilvánossá váló emlékezet politizálódása
A mészárlás részletei csak az 1980-as években, a glasznoszty és a peresztrojka éveiben kerülhettek napvilágra; nyilvános lett nemcsak az áldozatok száma, de neveik és korábban nem ismert sírhelyeik, illetve fényképek is. Az ügyet széles körben tárgyalta a tömegmédia, az össz-szövetségi hírlapok is részletes összefoglalókat közöltek akár egyes letartóztatottakról is.
Miután pedig a Szovjetunió összeomlását követően új pártformációk jelentek meg az orosz politikai horizonton, némelyik igyekezett az újbaloldali, vagy demokrata hagyomány részeként kisajátítani a novocserkasszki tüntetés és mészárlás emlékezetét.
Az 1990-ben az újonnan létrejött Markszisztkaja Rabocsaja Partyija – Partyija Gyiktaturi Proletarijata (Marxista munkáspárt – A proletárdiktatúra pártja) például Magnyitogorszkban hirdetett össz-szövetségi megemlékezést a mészárlásról, az akciótól lehetséges szavazók megszólítását is remélve. A párt közleményben követelte „a hatalom békés átadását a dolgozó nép kezébe”, miközben vezetői hitet tettek „a novocserkasszki munkások által elkezdettek folytatása” mellett. A rákövetkező évben a posztszovjet Oroszország legjelentősebb demokratikus szervezetének, a Demokratikus Oroszország mozgalomnak a novocserkasszki ága hirdetett emlékgyűlést, amelyre az egykori tüntetés résztvevőit és magasfokú tisztségviselőket egyaránt meghívtak. A gyűlésen lefektették egy leendő emlékmű alapkövét a temetőben. Hivatalos vizsgálat 1994-ben indult. Az 1990-es és a 2000-es évek során a novocserkasszki tragédiáról nyilvános társadalmi párbeszéd zajlott; a rendszeres megemlékezéseken részt vett mindkét orosz elnök: Borisz Jelcin és Vlagyimir Putyin is.
Ma már megannyi forrás rendelkezésre áll az 1962-es novocserkasszki munkástüntetéssel és annak szétverésével kapcsolatban, így képes, hangzó és szöveges dokumentumok állami és ellenarchívumokból egyaránt.
Az Oroszországban a 2010-es években bekövetkezett konzervatív fordulat azonban az emlékezetpolitikára is rányomta a bélyegét, így a novocserkasszki tragédiáról való megemlékezések érzékelhetően megritkultak. A jelenlegi orosz kormányzat inkább elhallgatni igyekszik a szovjet rezsim bűneit, a szovjet történelem „kényelmetlen” fejezeteit nem szívesen tárgyalja a nyilvánosság előtt.
Ilyen körülmények között Novocserkasszk történetének filmrevitele akár bátor ellenállásként is értelmezhető lehetne. És valóban: Oroszországban a Kedves elvtársak! fogadtatása, a nemzetközi elismeréssel szemben, illetve az állami támogatások ellenére, konzervatív körökben legfeljebb vegyes volt. A film ugyanakkor mellőzi a szovjet állam felelősségével kapcsolatos egyértelmű morális állásfoglalást. A rendező Koncsalovszkij mindeközben idén kilátásba helyezte, hogy visszavonja a filmet egy olyan filmdíjról, amelyen szerepel az ellenzéki Alekszej Navalnij és a Korrupcióellenes Küzdelem Alapítvány tényfeltáró filmje is.
A börtönbe zárt vagy munkatáborba küldött novocserkasszki lakosok közel hatvan éve visszhangzott kérdései mit sem vesztettek érvényességükből: miközben tisztelgünk az áldozatok előtt, hogyan biztosíthatjuk a történtekkel kapcsolatos tények megismerhetőségét? Hogyan vonjuk felelősségre az államot? Hogyan akadályozzuk meg, hogy saját népét gyilkolja?
(Anastasia Felcher a Blinken OSA Archívum levéltárosa és szláv specialistája.)
Olvasd angolul! / Available in English!