- 1956-ban egy trieszti menekülttáborban magyar menekültek augusztus 20-i ünnepélyt tartottak.
- A menekülttábort az egykori náci gyűjtőtábor helyén hozták létre, az áldozatok emlékműve mellett zajlott az ünnepség.
- A Blinken OSA Archívum őrzi a Szabad Európa Rádió belső jelentéseit, Zsámboki Miklós ezek segítségével járja be a rendkívüli jelenetet.
„Az ünnepség a San Sabba-i menekülttábor udvarán folyt le, augusztus 20-án délelőtt 11 órakor, annak az emlékműnek a közelében, amelyet a náciktól itt kivégzett olasz és zsidó túszok emlékére állítottak”
– olvasható a Szabad Európa Rádió (SZER) egy 1956-os belső jelentésében. A megemlékezés szónoka felidézte „első nagy királyunk történeti tetteit és egyetemes jelentőségét”, majd a „közösen elénekelt Himnusz akkordjai fejezték be a bensőséges nemzeti ünnepet”. Arról nem szól a beszámoló, hogy a megjelentek vajon felismerték, átélték-e, hogy milyen összetett történelmi pillanatnak voltak a szereplői. Hatvanöt év távlatából helyzetképet adunk az ünnepi jelenethez, kommentár nélkül.
A szereplők: magyar politikai és gazdasági menekültek
A második világháborút követő években több százezren hagyták el Magyarországot. A politikai indíttatású kivándorlásnak volt két kiemelkedő hulláma a közismert 1956-os előtt is: 1944–1945-ben főképp a Horthy-rendszer közigazgatási és fegyveres apparátusa, illetve nyilasok, 1947–1948-ban pedig a magyar demokratikus kísérlethez kötődő személyiségek távoztak. A kivándorlás azonban a hullámokat követően is folytatódott, ha kisebb számban is: részben politikai, de inkább gazdasági okokból folyamatosan hagyták el az országot, illetve szöktek az egyre szigorúbban ellenőrzött határokon túlra. Pontos adatok nincsenek: Borbándi Gyula, a SZER egykori munkatársa könyve szerint 1949-ben Németországban 181 000 magyart tartottak nyilván, 1950-ben Ausztriában 21 000 magyar élt, 1951-ig az USA-ba 17 000, 1954-ig Ausztráliába 14 000 magyar érkezett.
Ennek az érkezésnek volt része a különböző menekülttáborokban töltött idő: a menekültstátusz elfogadására, a továbbutazásra vagy a betelepítésre való várakozás, amely sokszor, különösen az idősek és a betegek esetében hónapokig, néha évekig is eltartott. A táborokról a SZER belső használatra készült jelentései segítenek képet alkotni: a rádió munkatársai (egyébként nagyrészt maguk is politikai disszidensek) rendszeresen interjúztak menekülttáborokban, és küldtek ezekből kivonatokat a SZER müncheni szerkesztőségébe. A jelentések főképp a vasfüggönyön túli fejleményekre és közhangulatra vonatkozó információt tartalmaztak, de néhány a menekülttáborok állapotát, hétköznapjait is megörökítette.
Látogatták a SZER munkatársai a fent említett San Sabba-Main menekülttábort is. San Sabba Trieszt külvárosi területe, és így 1954-ig az Olaszország és Jugoszlávia között létrehozott trieszti szabad terület, majd Olaszország része. Trieszt tengeri kapcsolata miatt vált a menekültek célpontjává; de mivel az 1950-es években a magas munkanélküliség miatt menekülteknek tilos volt munkát adni Olaszországban, a letelepedésre egyébként is rendkívül kicsi esély volt. Így a San Sabba-Main lakói is csak átutazóban voltak az országban, főképp az USA és Ausztrália felé.
A trieszti menekülthelyzettel foglalkozó 1953-as jelentés szerint „a vasfüggöny túloldaláról érkező menekültek többsége azért dönt a szabadság mellett, mert nem bírja elviselni a hazájában fennálló kommunista rezsimet. Legnagyobb részük paraszt, akinek a földjét elvették”. Ez igaz volt a magyarokra is: az 1955-ben itt tartózkodó magyar menekültek nyolcvan százaléka földműves.
Magyarországról Jugoszlávián keresztül lehetett Triesztbe eljutni, amihez át kellett szökni a szigorúan ellenőrzött magyar–jugoszláv határon. Akinek ez sikerült, azt Jugoszláviában letartóztatták: „legnagyobb részük több hónapot töltött börtönben és gyűjtőtáborban, minden megokolás nélkül, mondvacsinált kémgyanú ürügye alatt, főleg a gerovói, zrenjanini és goljaki gyűjtőtáborokban, ahol a rossz koszt és bánásmód miatt sokan egészségileg is tönkrementek”
– írja a SZER 1955-ös összefoglalója. Menekülésük okaira, világnézetükre, jövőbeli terveikre vonatkozó hosszas kihallgatások során születhetett döntés arról, hogy politikai menekültként továbbengedjék őket Triesztbe. A tábor lakossága természetesen folyamatosan változott. Az 1955-ös jelentés szerint a Trieszti Menekült Gyűjtőtáborban akkor összesen tizenkét ország 1800 menekültje tartózkodott, főképp oroszok, jugoszlávok, illetve csehszlovákok, románok, görögök, bolgárok. Magyar 1953-ban 285, 1955-ben 117-volt: 72 férfi, 34 nő, valamint gyermekek. A menekülteket a város három menekülttábora között osztották szét: ezek a Prosecco Opiciana, a San Sabba-Annex és a központi San Sabba-Main voltak.
A helyszín: a San Sabba-Main menekülttábor
„Négyemeletes, szomorú külsejű, lehangoló belsejű épülettömb ez, amely az Osztrák-Magyar Monarchia vasúti raktára volt valaha, később rizskoptatónak alakították át, a második világháború alatt a nácik túszok és partizánok, kommunistagyanús elemek és zsidók börtönének, kivégzőhelyének használták, gázkamrák is működtek itt. Az udvaron elhelyezett kisebb emlékmű beszél erről a gyászos rendeltetéséről” – írja az 1955-ös jelentés a San Sabba-Mainről. Az 1945-ig itt működött náci rendőrségi gyűjtőtábor volt az egyetlen Olaszországban, ahol krematórium is üzemelt. A becslések szerint tizenöt- és huszonötezer közöttire tehető a táborban megfordult rabok száma, közülük mintegy ötezret gyilkoltak itt meg. A főképp olasz, szlovén és horvát partizánok és politikai foglyok kínvallatása és kivégzése mellett innen deportálták a politikai foglyokat Dachauba, Buchenwaldba és Mauthausenbe, illetve a zsidókat Auschwitzba és Bergen-Belsenbe. A tábort 1945. április 29-én a nácik felszámolták, a krematóriumot a nyomok eltüntetése érdekében felrobbantották.
A szövetséges erők a gyűjtőtábor felszabadítása után minősítették át az épületet menekülttáborrá. Különösebb átalakításon azonban nem esett át:
„[E]gy-egy részleg 30/20 méter méretű, papírfallal 40 kabinra van különítve minden egyes emeleten. Egy-egy kabinban vagy egy-egy önálló család kap elhelyezést, vagy 3–4 magános férfi, de akadnak 6–8 főt befogadó legényrészlegek is. A kabinok felének, belső fekvésénél fogva nincs külső megvilágítása. Itt éjjel-nappal villyant kell égetniök a bentlakóknak, ha látni akarnak” – írja le a náci gyűjtőtábor celláiból lett lakórészt a SZER jelentése.
Az épület földszintjén volt a tágas ebédlő és a jól felszerelt konyha, ahova az olasz hatóságok „minden nemzetiségből beosztanak egy-egy szakácsot”. Mivel az ebédlőt „csinos színpad” egészítette ki, ugyanitt hagyományőrző előadásokat, gyülekezőket is tartottak. Volt továbbá pingpong-asztal és játékterem, az udvaron pedig „bárok, gyümölcs- és egyéb élelmiszerárus standok”, illetve a gyerekeknek „mindenféle játékszer és tornaszer”. Működött a táborban magyar nyelvű iskola és gimnáziumi tagozat, a tanárokat a YMCA, a tanszereket az Amerikai Katolikus Liga támogatta, magyar nyelvű tankönyvek viszont nem álltak rendelkezésre. A szakiskola kőműves, asztalos, autó- és rádiószerelő, cipész, mechanikus és kertész tagozata valamelyikén 1955-ben tizenhét magyar tanult. A YMCA nyelvtanfolyamokat is nyújtott, a „magyarok főleg az angol nyelvet tanulják, és a felnőtteknek mintegy 60 százaléka látogatja rendszeresen a nyelvórákat”. Hiányát szenvedték a menekülttábor lakói a mosdószappannak, a fogkrémnek és legfőképp a ruháknak: munka híján vásárolni nem tudnak, a ritka ruhasegélyeknek „95 százaléka azonban női holmi”.
Egyébként szabad emberként voltak a táborban, így például szabadon mozoghattak Triesztben. Igaz, ott nem látták őket szívesen: a magas munkanélküliség közepette a helyiek ellenségesek voltak velük, azt feltételezvén, hogy elveszik a munkájukat. A SZER 1953-as beszámolója szerint ezt ráadásul a politikai erők ki is használták, és az 1952-es választási kampányban mind a kormányzó, mind az ellenzéki pártok menekültellenes retorikával igyekeztek szavazatokat nyerni.
A megemlékezés: rámutatás
A menekültek szabadon szerveződhettek is. „A táborokban élő magyarság, saját kebelén belül, titkos és demokratikus választás alapján menekültügyi bizottságot szervezett”. Ennek fő feladata, amellett persze, hogy „a kivándorlások elősegítésén fáradozik”, a hagyományőrzés, a magyar kultúra ápolása volt, és így például megemlékezések, ünnepségek szervezése. Ezekről rendszeresen érkeztek beszámolók a SZER müncheni központjába: 1955. március 15-én nagy sikert aratott a „marosszéki csürdüngülő”, október 6-án pedig az ünnepi beszéd arra emlékeztetett, hogy „a második világháborúban a magyar és az olasz nép mint szövetséges és fegyvertárs állott ellen a keleti barbárság előtörésének Európa szíve ellen”.
Minden évben megünnepelték augusztus 20-át is. 1954-ben a szabadtéri mozgóképszínházban az ünnepi szónok Szent István életművét és az államalapítást ismertette, 1955-ben a trieszti szervita templomban a tábor tanítója „drámai szavakkal emlékezett meg az otthoni magyarság tragikus sorsáról”. Majd 1956-ban a táborban tartózkodó magyar menekültek „teljes számban részt vettek az emlékünnepen”: a többségében paraszt, részben iparos és értelmiségi férfiak, a háztartásbeli nők, a gyerekek, a sehol befogadni nem akart idősek és tbc-ből felgyógyultak, a Magyar Harcosok Bajtársi Közösségének tagjai, a hazájukat valamilyen politikai megfontolásból, gazdasági okból vagy félelemből egy jobb élet reményében elhagyni kényszerülő emberek. Itt, a náci gyűjtőtábor áldozatainak emlékműve közelében, a magyar menekültbizottság elnöke „rámutatott a Szent István-i eszmények időszerűségére”:
„Igen, nemzetünk mostani megpróbáltatásában is egyedül ez a csillag, a Szent-István-i ideálok csillaga mutathat utat – úgymond –, ez kalauzolja ki a kommunista zsákutcába kergetett szerencsétlen véreinket otthon, és ez szabhat irányt a szabad világban elszórtan élő bujdosó társainknak is – fejezte be megemlékezését az ünnepi szónok.”
Két hónappal később Magyarországon kirobbant a forradalom, amelynek leverése után újabb kétszázezer menekült indult el az osztrák és a jugoszláv határokon át. A nemzetközi erőfeszítéseknek köszönhetően közülük százhetvenezren már nyolc hónapon belül új hazát találtak – ami a tovább várakozókon nem sokat segített. A San Sabba-Mainben 1957-ben éhségsztrájkot hirdettek a továbbengedésüket követelő magyar menekültek. A menekülttáborokban emberibb körülményeket, de még inkább a menekültek mihamarabbi befogadását sürgető 1959-es Zellerbach-jelentés „Európa egyik leglehangolóbb menekülttáboraként” említi a San Sabba-Main „félelemkeltő építményét”, amely a menekülttáborok bezárását célzó nemzetközi kampányban is megjelent mint „kivételesen rossz fogadóközpont”.
A San Sabba-Main 1965-ben zárt be. Az épületben ma múzeum működik, amely a náci gyűjtőtábor történetét mutatja be, és áldozatainak állít emléket.
(Zsámboki Miklós a Blinken OSA Archívum tartalomfelelős munkatársa.)
Olvasd a blogot angolul! / Read the blog in English!