- Hatvan évvel ezelőtt, 1961. április 11-én kezdődött Jeruzsálemben az Eichmann-per.
- A vasfüggöny által kettéválasztott világ nyilvánosságaiban eltérő értelmezési keretben tudósítottak az eseményről: a keleti blokk állami médiái a Nyugatban láttatták a fasizmus örököseit, a Nyugaton a totalitárius diktatúrák hasonlóságai nyertek hangsúlyt.
- Mink András történész a Szabad Európa Rádió az Eichmann-perrel kapcsolatos háttéranyagain és szerkesztési iránymutatásain keresztül mutat rá a hidegháborús mechanizmusokra.
Az Eichmann-per eszmei jelentősége
Az osztrák-német származású Adolf Eichmann SS-Obersturbannführerként (ez nagyjából az alezredesi rangnak felel meg) a német Birodalmi Biztonsági Hivatal (RSHA) „zsidó ügyekkel” foglalkozó osztályának vezetője volt, ő tervezte, szervezte és irányította a németek által megszállt, illetve a csatlós országokban az európai zsidóság deportálását. Az Eichmann-per jelentőségét aligha lehet túlbecsülni a holokauszt nyilvános utóéletének és történeti feldolgozásának históriájában.
A per átalakította a náci népirtásról alkotott addigi fogalmakat és képzeteket Nyugaton, aminek középpontjába ettől fogva a náci fajelmélet és a zsidóság elleni irtóhadjárat került, és ez megerősítette a nyugati demokratikus-antifasiszta identitás antiszemitizmust elutasító, antirasszista karakterét.
A per szintén fordulatot hozott a holokausztról szóló történetírásban, és megváltoztatta Izrael állam és az izraeli közvélemény az európai holokauszttal kapcsolatos addigi attitűdjeit, amelyekre addig inkább bizonyos fokú távolságtartás, illetve értetlenség volt jellemző: vajon miért nem álltak ellen, miért hagyták magukat tömegével a koncentrációs táborokba és gázkamrákba hurcolni az áldozatok? Végül, a pernek köszönhetjük Hannah Arendt német-amerikai filozófus nevezetes (és azóta is sokat vitatott) leírását a „gonosz banalitásáról”: a rémtettek elkövetői nem sátáni alakok, hanem olyan „átlagemberek”, könyökvédős hivatalnokok, akik szenvtelen közönnyel hajtják végre a legszörnyűbb parancsokat.
Az Eichmann-per követése és értelmezése 1961-ben a fenti kérdésektől merőben eltérő kihívást jelentett a Münchenből sugárzó Szabad Európa Rádió (SZER) számára. Számukra nyilvánvalóan nem volt kérdés, hogy Eichmann-nak kijár, hogy bíróság előtt feleljen tetteiért. Az eljárással kapcsolatos nemzetközi jogi viták is már nyugvópontra jutottak a per kezdetére: Argentína vonakodva, de tudomásul vette, hogy az izraeli titkosszolgálat az ország szuverenitásának megsértésével rabolta el titokban az Argentínába szökött és ott álnéven élő Eichmannt, a nemzetközi közösség pedig elismerte Izrael állam joghatóságát. A Blinken OSA Archívumban őrzött dokumentumok alapján az Eichmann-per a hidegháborús szembenállás és propagandaháború kontextusában más okokból volt kényes kérdés. A rádió New Yorkban székelő irányítói és tanácsadói már idejekorán igyekeztek felhívni a figyelmet a várható „összecsapásra” a szovjet blokk tömegtájékoztatási- és propagandaszerveivel. Erről tanúskodnak azok a titkos üzenetek, bizalmas iránymutatások, amelyeket 1961 februárja és áprilisa között váltott a müncheni és a New York-i központ.
Hidegháborús képzetek: támadás és ellencsapás
Azt a rádió elemzői és tanácsadói jól sejtették, hogy a szovjet blokk országainak hivatalos tájékoztatásában a per nyomán a NATO-tag Nyugat-Németország, illetve annak részben még valóban feldolgozatlan náci öröksége fog a célkeresztbe kerülni; ezen keresztül pedig az Egyesült Államok vezette „imperialista tábor”, amely szovjetellenessége és antikommunizmusa okán a szovjet blokk hidegháborús propagandájában már az 1940-es évek végétől a nácizmus és a fasizmus örököseként, folytatójaként szerepelt. Ez a képzet összhangban volt azzal a fasizmus-definícióval, amelyet a Kommunista Internacionálé vezetőjeként (tehát lényegében Sztálin álláspontját tükrözve) Georgi Dimitrov fogalmazott meg még az 1930-as évek közepén: e szerint a „fasizmus a finánctőke legreakciósabb, legagresszívabb, legsovinisztább csoportjainak nyílt terrorisztikus diktatúrája!” A hidegháborús korszak kommunista értelmezésében tehát a fasizmus lényege nem a fajélmélet volt, fő ellensége pedig nem a „zsidók” voltak, hanem maga a kommunizmus, majd a szocialista világrendszer, áldozatai pedig a szocialista jövő mellett elkötelezett kommunisták és más „haladó” emberek.
A per így – vélték tehát a rádió elemzői – alkalmat kínál majd a szovjet propagandának a Nyugat demokratikus elkötelezettségének és hitelének megkérdőjelezésére, a nyugati demokráciákat gyanúba keverő kommunista fasizmus-kép sulykolására.
Úgy számoltak, hogy ez a szólam különösen azokban a német területekkel határos „frontországokban”, így Csehszlovákiában és Lengyelországban találhat értő fülekre, ahol a német megszállás és a háborús traumák következtében a németellenesség, a félelem az újraéledő német hatalomtól eleve erősebb, a németekhez fűződő viszony pedig súlyosan terhelt volt. Nem véletlen, hogy az Eichmann-per helyi fogadtatásáról a SZER csehszlovák és lengyel irodái külön beszámolókat készítettek az eljárás idején (lásd többek közt itt és itt).
A Szabad Európa Rádió Eichmann-perről szóló műsorainak, tudósításainak mindenekelőtt a fenti propagandát kellett hatástalanítaniuk, és azzal szemben kellett ellennarratívát építeniük – amint erről egy 1961. március 29-i, a New York-i központból a müncheni szerkesztőségeknek küldött titkos üzenet tanúskodik:
A rövid, de velős üzenet az alábbiakra hívta fel a figyelmet: a kommunista média németellenes hangulatkeltésre és az NSZK-val szövetséges Nyugat lejáratására fogja felhasználni a pert, különösen a csehek és a lengyelek körében. Ez leginkább akkor válhat éles problémává – figyelmeztettek –, ha a perben megszólaló tanúk olyan szereplők felelősségéről is beszélnek, akik a Német Szövetségi Köztársaságban is fontos közéleti vagy kormányzati pozíciót töltenek be. (Tény, hogy a nyugatnémet közéletben számos náci múlttal bíró egyetemi professzor, köztisztviselő és politikus volt található.) A várható támadások semlegesítésére a rádió szerkesztői a következő instrukciókat kapták New Yorkból:
- A rádió műsorainak részletesen és tényszerűen be kell számolniuk a per eseményeiről, és mindig határozottan és egyértelműen el kell ítélniük a náci bűnöket.
- A kommentárokban határozott erkölcsi pozíciót kell fölvenni: nem szabad semmibe venni a hallgatóság potenciális és sok szempontból érthető, igazolható németellenes érzelmeit és félelmeit, de mindig az emberiesség egyetemes értékeit kell hangsúlyozni.
- Eközben mindig határozottan különbséget kell tenni a németek, a német nép, és a nácik között.
- Ha a tanúk jelenleg is aktív német politikusok, közéleti személyiségek felelősségét említik, a rádiónak nem szabad saját forrásaira és a szerkesztők saját belátására hivatkozva a védelmükre kelni, hanem a felelős és mértékadó nyugati, főleg nyugat-német orgánumok beszámolóira és értékeléseire kell hagyatkozni.
- Ellencsapásként föl kell hívni a hallgatóság figyelmét azon náci múltú funkcionáriusokra (ilyenek is akadtak szép számmal), akik a Német Demokratikus Köztársaságban (a kettéosztott Németország keleti, kommunista államában) töltenek be valamilyen pozíciót. De a látszatát is kerülni kell annak, hogy ezzel a náci bűnöket mentegetnék, relativizálnák: csakis a kommunisták képmutatásának leleplezése lehet a cél.
A titkos direktíva arra is kitért, hogyan reagáljanak a rádió tudósításai arra a védekezésre, amelyet Eichmann várhatóan majd elő fog adni: nevezetesen, hogy ő csak egy csavar volt a gépezetben, parancsot teljesített, a döntéseket nem ő hozta. A „parancsra tettem” hamis apológiáját egyrészt mélyebb, filozófiai elemzés bevetésével kell cáfolni, másrészt azt kell hangsúlyozni, milyen személyes erkölcsi kockázattal jár, ha valaki egy totalitárius diktatúra szolgálatába áll. A fogalmazás nem véletlen.
Arra, hogy a kommunista propaganda a Nyugatot a fasizmus továbbvivőjeként hozta hírbe, a vasfüggöny túloldalán a válasz az 1950-es évek elejétől a totalitarizmus-elmélet volt. Ez a náci és a kommunista diktatúrák közös vonásaira, a polgárok teljes jogfosztására, a politikai üldöztetésekre, tömeges deportálásokra és tömeggyilkosságokra, a koncentrációs táborok és a szovjet kényszermunkatábor-hálózat (GULAG) párhuzamaira építve tételezett lényegi azonosságot a két rendszer között.
A teljes kép hiánya Magyarországon
Közismert, hogy a magyar holokauszt, az 1944 tavaszán és nyarán lezajlott deportálások kiemelt helyen szerepelnek Eichmann bűnlajstromán. Eichmann a „legsikeresebb” műveletének tekintette a zsidónak minősített magyar állampolgárok – alig nyolc hét alatt négyszázharminchétezer ember – elhurcolását, ami példátlan az európai holokauszt történetében. Ráadásul ez volt az egyetlen alkalom, hogy Eichmann maga is a helyszínről szervezte és irányította a műveletet. Igaz, és ezt Eichmann szintén kiemelte, „méltatva” az akkori magyar kormány, politikai vezetők és az államapparátus „bámulatos” együttműködési készségét, neki és alig néhány tucat főből álló kommandójának esélye sem lett volna erre a magyar közigazgatás, hatóságok és csendőrség tömeges és aktív közreműködése nélkül.
A Szabad Európa Rádió instruktorai Magyarországot mégsem sorolták azon országok közé, ahol különösebb problémákra kell számítani a per kapcsán. Bár Magyarország szintén csatlós ország volt, talán azt gondolták, hogy alig négy és fél évvel azután, hogy a magyar forradalmat szovjet tankok tiporták el, és az ország még mindig a terror és a megtorlás légkörében élt, nem valószínű, hogy a német- és imperialistaellenes hangulatkeltés átütő sikert arasson a közvéleményben. A SZER Kutatóintézetének magyar részlege ennek ellenére szorgosan gyűjtötte és archiválta a hivatalos magyar sajtóban megjelenő Eichmann-perről szóló híradásokat és értékeléseket. 1960 és 1962 között külön dossziét nyitották a témának.
A sajtókivágásokból álló gyűjteményben fennmaradt több száz cikk arról tanúskodik, hogy a hivatalos
magyar reakciók és értelmezések nem tértek el lényegesen a szovjet blokk
általános irányvonalától. Többségükben a németek felelősségét és a náci jelenlét folytonosságát bizonygatták a háború utáni Nyugat-Németországban. Mivel a per vádlottja Eichmann volt, ezért kevés kivétellel, de alig vagy csak felszínesen került szóba a korabeli magyar állam közreműködése és felelőssége, annak ellenére, hogy Eichmann magyar „bűntársai” mint afféle „egyéni elkövetők” természetesen nem maradtak ki a beszámolókból. Az elhallgatás mögött is sejthetünk aktuálpolitikai megfontolásokat.
Egyrészt, a „Horthy-fasizmus” bűneinek taglalása, illetve a „fasiszta magyar nép” esetleges sugalmazása túlságosan is emlékeztetett volna a Rákosi-korszakra, másrészt pedig az 1956-os forradalom leverésével létrejövő Kádár-rendszer legitimációs alapját pontosan az képezte, hogy a szabadságharcot az Eichmann által képviselt fasizmus visszaállításának ellenforradalmi kísérleteként értelmezte. A teljes kép bemutatása tehát zavarhatta volna az ezektől az emlékektől szabadulni igyekvő Kádár-rezsim konszolidációs törekvéseit.
Összességében elmondható, hogy ellentétben a nyugati
demokráciákkal, az Eichmann-per Magyarországon nem hozott paradigmaváltást a
holokauszt értelmezésében, ahogy az egész a szovjet blokkban sem. A
paradigmaváltásra nálunk az 1980-as évek végéig kellett várni, amikor
Magyarországon is ismertté vált Randolph L. Braham magyar származású amerikai
történész úttörő munkássága (The
Politics of Genocide című műve
magyarul először 1988-ben jelent meg A magyar Holocaust címmel), egy
új magyar holokausztkutató generáció lépett a színre, és összeomlott a
pártállami diktatúra.
(Mink András történész, a Blinken OSA Archívum tudományos főmunkatársa.)
Olvasd angolul! / Available in English!