- Ötven éve halt meg Rákosi Mátyás.
- A róla szóló személyes információk fontos muníciót jelentettek a Nyugat hidegháborús ellenpropagandájában.
- Mink András, a Blinken OSA Archívum tudományos főmunkatársa a Szabad Európa Rádió által gyűjtött budapesti pletykákból, viccekből és nem hivatalos értesülésekből válogat.
Ötven évvel ezelőtt, 1971. február 5-én halt meg Rákosi Mátyás, az utóbbi száz, de inkább ezer év leggyűlöltebb magyar történelmi figurája. A magyar történelemnek sok olyan szereplője van, akik bár szörnyű bűnöket követtek el (vagy viseltek kétségbevonhatatlan felelősséget értük), alakjukat érdemtelen tisztelet és népszerűség övezi még ma is. Rákosi ebben egyedülálló kivétel. Meglepően rövid idő alatt hibátlan politikai érzékkel fordította maga ellen a magyar társadalom minden csoportját és rétegét: munkásokat, parasztokat és értelmiségieket, a régi középosztályt és az arisztokrácia leszármazottait, vidéki és városi szegényeket és gazdagokat, jobboldali reakciósokat, konzervatívokat, liberálisokat, progresszív baloldaliakat, szociáldemokratákat, sőt, az őt egy ideig hűen követő kommunisták elsöprő többségét is.
A vezér iránti közérzületről
A müncheni Szabad Európa Rádió (SZER) kutatórészlege, amelynek dokumentumait a budapesti Blinken OSA Archívum őrzi, igyekezett a legszorosabban nyomon követni a magyarországi sztálinista diktatúra névadójának és megtestesítőjének pályáját és politikai ténykedését. Ez nem volt könnyű feladat, hiszen az európai kontinens nyugati és keleti felét jól záró információs vasfüggöny is elválasztotta egymástól.
Rákosi politikusi működésének föltárása még kisebb gondot okozott, hiszen uralma éveiben jószerivel minden híradás róla szólt. A személyes vonatkozasú információk beszerzése azonban, ami a rezsimmel szembeni ellenpropaganda számára is fontos muníciót adott volna, szinte leküzdhetetlen akadályokba ütközött.
A SZER magyar szerkesztőségének elemzői és kutatói leginkább azokra a beszámolókra hagyatkozhattak, amelyeket a magyarországról frissen menekült szemtanúk szogáltattak, akik korábban így vagy úgy közelebb kerültek Rákosi környezetéhez. A szovjet blokkból menekülők beszámolóit összegző ún. Interjúkivonatok közül csak az 1951 és 1956 közöttiek maradtak fenn hiánytalanul. A mintegy hetvenezer dokumentumból több mint tízezer magyar vonatkozasú, de ezek közül csak 115-ben említik ilyen vagy olyan kontextusban magát Rákosit. Ezekből lehetetlen hitelesen rekonstruálni Rákosi mindennapjait, hiszen kétségbevonható a megbízhatóságuk, a rádió elemzői sem ajánlották, hogy a műsorkészítésben közvetlenül felhasználják őket. A kommunista vezér iránti közérzületről mégis sokat elárulnak.
A beszámolók egy része a Rákosi-kultusz elleni népharag spontán megnyilvánulásairól szól. 1952 júliusában a balatonalmádi vasútállomás várótermében elhelyezett Rákosi-mellszobrot ismeretlenek annyira megrongálták, hogy el kellett távolítani. Egy 1956. májusi jelentés szerint győri lakó- és gyárépületeken Rákosit gyalázó feliratok jelentek meg – „Gyilkos”, „Berija cinkosa”, „A magyar nép ellensége”, a Vagon- és Gépgyár kerítésén pedig egy Rákosit akasztófán ábrázoló karikatúra is látható volt. A jelentés külön kiemeli, hogy míg korábban a hasonló feliratokat a rendőrség szinte azonnal eltávolította, ezek már hetek óta ott virítottak, anélkül, hogy bárki hozzájuk nyúlt volna.
Több jelentés Rákosi kiváltságait és az őt övező luxust pellengérezte ki. Az egyik szerint Rákosi számára a Rudas fürdőben külön márványfürdőt építettek, ahová a Vezér orvosai javaslatára hetente kétszer járt fürdő-, köpölyöző- és ivókúrára. Az orvosok szerint ugyanis a Rudas fürdő vizét adó Juventus-gyógyforrás különösen jó hatásal volt a panaszaira, a háborúban súlyosan megrongálódott fürdő ennek is köszönhette, hogy sürgősen felújították.
Kifejezetten sok jelentés szól Rákosiról keringő viccekről. Ezek egyike szintén a luxust hánytorgatta fel:
Egy másik Rákosi 1956 júniusi bukását kommentálja, amikor hű famulusa, a párt második embere, a szintén széles körben megvetett Gerő Ernő vette át tőle a stafétabotot: „Új munkabeosztás honosodott meg a kőműves-szakmában. GERŐ falaz, RÁKOSI pucol.” Egy későbbi jelentés szerint a magyar munkásság viszont egyáltalán nem békült meg azzal, hogy Rákosi a bukása után megúszta a felelősségrevonást, és sértetlenül „gyógykezelésre” távozott a Szovjetunióba. 1956 augusztusában az Egyesült Izzó pártaktíváján a jelenlévők viharos ülésen követelték a bukott diktátor bíróság elé állítását.
Rákosi Kádár barométere
Rákosi 1956 júliusában a Szovjetunióba távozott, és a kádári pártvezetés határozott kívánságára 1957 tavaszára végleg eldőlt, hogy ott is marad. Személyesen nem játszott többé szerepet a magyar politikában, de árnyalakja még sokáig kísértett. A SZER elemzői továbbra is folyamatosan figyelték, hogyan viszonyul Kádár rendszere hozzá és az általa fémjelzett korszakhoz:
ez fontos barométere volt annak, vajon a Kádár-rezsim a puhuló vagy éppenséggel a keményedő szakaszába lép-e a közeljövőben, amiképp annak is, hogy Kádár mennyire tartja a kezében a párt irányítását.
A SZER Magyarországgal foglalkozó Helyzetjelentései (a rádió hetente megjelent angol nyelvű elemző kiadványa) az 1980-as évek közepéig beszámoltak a Rákosival, illetve emlékezetével kapcsolatos itthoni fejleményekről. 1967-ben még azt is fontosnak tartották megemlíteni, hogy a Kortárs c. irodalmi folyóiratban folytatásokban közölték Horváth Márton, a Rákosi-éra befolyásos kultúrpolitikusa Holttengeri tekercsek c. dokumentumregényét, amely több helyen „súlyos kritikával” illette Rákosit.
Rákosi 1971-ben bekövetkezett halála sem kerülte el a figyelmüket: külön Helyzetjelentésben ismertetik a halála és temetése körülményeit. Utóbbi úgy tudja, hogy a temetésre február 23-án került sor, és büszkén említi, hogy miközben a budapesti Petőfi Rádió csak délután fél 5-kor számolt be az aznap teljes titokban tartott eseményről, a nyugati rádióadók már délben hírt adtak róla. Ezzel szemben a UPI hírügynökség meg nem erősített értesülése szerint a temetés február 20-án volt. Tévedtek. Bár a budapesti rádióközlemény tényleg 23-án hangzott el, a temetés valójában már egy héttel korábban, február 16-án lezajlott.
A UPI február 23-i tudósítása arra is utal, hogy a szűk családi körön kívül Rákosi maroknyi híve is megjelent az eseményen, és másnap egy koszorú volt látható az urnánál, „Sosem felejtünk el” felirattal, amelyet nem sokkal később eltávolítottak. Arról a budapesti pletykáról nem szereztek tudomást, hogy a temetésen hívatlanul megjelent belügyes dolgozókat és állami alkalmazottakat rövidesen „nyugdíjazták” volna.
Az urna fedőlapján más nem szerepelt, mint Rákosi neve, valamint születési és halálozási évszáma. A SZER 1956. augusztusi Interjúkivonata szerint azonban sírfeliratát a magyar nép már tizenöt évvel korábban megelőlegezte, közvetlenül bukása és száműzetése után:
(Mink András történész, a Blinken OSA Archívum tudományos főmunkatársa.)
Olvasd angolul! / Available in English!