- Két évvel ezelőtt került a Blinken OSA Archivumba Erdélyi Lajos hagyatéka.
- A hagyaték levéltári feldolgozása hamarosan lezárul, a legendás erdélyi fotográfus képeiből és egyéb dokumentumaiból 2025. június 19-én, csütörtökön 18:00 órakor nyílik kiállítás a Centrális Galériában.
- Pár nappal a megnyitó előtt a kiállítás két kurátorával, Szilágyi Lenke fotográfussal és Zádori Zsuzsa vezető levéltárossal László-Herbert Márk vezető levéltáros beszélgetett.
Erdélyi Lajos 1929-ben született Marosvásárhelyen, polgári zsidó családba. Édesanyját és húgát Auschwitzban ölték meg, ő maga csodával határos módon túlélte a vészkorszakot.
Háromszorosan volt kisebbségi: a kommunizmusban osztályidegen, Romániában magyar, a magyarok közt zsidó. Kisebbségi sorsával együtt szerzett érzékenységét, nyitottságát és kíváncsiságát egy, a közösségét szolgáló szakmába csatornázta be, így lett újságíró-riportfotós.
Dolgozott a marosvásárhelyi Új Út nevű zsidó lapnak, a legendás Dolgozó Nőnél, 1958-tól pedig három évtizeden át a marosvásárhelyi Új Élet munkatársa volt. Megmentette a pusztulástól Orbán Balázs 19. századi székelyföldi fotóit és gróf Teleki Samu kelet-afrikai utazásainak fényképdokumentumait, múlhatatlan érdeme az erdélyi zsidó temetőkről készített fotódokumentációja. Kiváló portrékat készített erdélyi művészekről, ahogy a kor nagy, magyar származású fotósairól, köztük Brassaïról, Lucien Hervéről és André Kertészről is. 1987-ben nyugdíjba ment, 1988-ban áttelepült Magyarországra, 2020-ban bekövetkezett haláláig Budapesten élt.
Hogyan kerül egy erdélyi származású, főleg Erdélyben alkotó fotográfus hagyatéka a Blinken OSA Archivumba, egy budapesti hidegháborús és emberi jogi levéltárba?
Zádori Zsuzsa: Erdélyi Lajosról 2017-ben, Király Kinga Júlia marosvásárhelyi származású írótól és férjétől, Bernáth Gábortól hallottam először. Király saját, Az újrakezdés receptjei című könyvéhez végzett kutatása során került szoros kapcsolatba Erdélyivel, akivel – éppúgy, mint a többi holokauszttúlélő interjúalanyával – régi ételekkel kapcsolatos interjúkon keresztül keresett utat a még élő holokausztemlékezethez. Barátság alakult ki közöttük, érthető, hogy Erdélyi halála után Király szívén viselte ennek a gazdag hagyatéknak a sorsát. Az ő közvetítésével jött létre a kapcsolat Erdélyi örököseivel, akik 2023-ban úgy döntöttek, hogy a Blinken OSA Archivumban helyezik el a hagyatékot.
Az Archivumot leginkább a hidegháborúval és a rendszerváltással kapcsolatos iratok őrzőjeként ismerik. Hogyan illeszkedik ez a hagyaték az Archivum már meglévő fotó(s)gyűjteményébe?
Z. ZS.: Az Archivumban körülbelül ötven levéltári sorozatban vannak fényképek; kifejezetten fotófondunk, vagyis olyan levéltári egység, amelyben az iratok túlnyomó többsége fotográfia, is egyre több van. Kapitány Éva, a demokratikus ellenzék fotósa körülbelül tizenötezer, zömében a rendszerváltás előtt és alatt készült képből álló gyűjteményt adott át az Archivumnak megőrzésre, köztük a Duna Kör vagy a Beszélő és köre tevékenységét, Nagy Imréék exhumálását megörökítő fényképeket. Szalay Zoltánnak, a magyar fotótörténet és riportfotó egyik legkiemelkedőbb alakjának a hagyatékát is az Archivum őrzi, 2024 végén érkezett a teljes fotónegatív-állomány. Szalay fotóit sokan ismerhetik a Fortepanról is, ahol körülbelül ötezer képe böngészhető.
Szemben a Fortepannal, az archívumi elhelyezés elsősorban az egyetlen példányban létező fotónegatívok megőrzésre való átadását jelenti, illetve – egyes esetekben – a közzététel és felhasználás jogáét is. Az Archivum a negatívokat részesíti előnyben, hiszen a papírnagyítások szkennelésénél jobb képet eredményez, ha a negatívot tudjuk szkennelni. Egyszerűen több információ van egy negatívban.
Az Erdélyi család számára a Blinken OSA Archivumban tűnt biztosítottnak, hogy a fotók mellett az iratokat is befogadjuk, belátható időn belül fel is dolgozzuk és valamilyen látható produktummal is előállunk, mint amilyen a 2025. június 19-én nyíló Erdélyi Lajos-kiállításunk. Az Erdélyi Lajos-hagyaték tökéletesen illeszkedik az Archivum közép- és kelet-európai hidegháborús és rendszerváltástörténeti profiljába. Erdélyi Romániában dolgozott, Nagyváradtól a Duna-deltáig végigfotózta az országot, tehát az Archivum fotógyűjteménye ezzel a hagyatékkal földrajzi lefedettség tekintetében is hatalmasat gyarapodott.
Egy kívülálló hogyan képzeljen el egy ilyen fotóhagyatékot?
Z. ZS.: A hagyaték legjelentősebb része a fotóanyag. Erdélyi Lajos 1949-től 1987-ig számos lapnál volt újságíró; azt fotózta, amire megbízást kapott. Ez a riportfotós anyag már önmagában hallatlanul gazdag. De érdeklődése a fotótörténet felé hajtotta: Orbán Balázs és Teleki Samu hagyatékainak felkutatására vonatkozóan reprodukciók és levelezések kerültek be hozzánk – a pusztuló erdélyi zsidó temetők felkutatása, a sírkövek fotódokumentálása már saját projektje volt. Tanulmányozta, megfejtette a sírkövek feliratait, vizuális és kulturális jelentésüket, ezekből a fotókból és írásaiból könyveket adott ki és több kiállítása volt világszerte. A hagyatékban megvannak ennek a dokumentumai.
Erdélyinek az 1957 és 1977 között felhasznált fotográfiai nyersanyagról iktatófüzetet kellett vezetnie. Ebben a négy, rongyosra forgatott füzetkében vezette, mikor, hol, mit fotózott. A fotók beszállításkori állapotából látszik, hogy ez egy utolsó időkig használatban lévő archívum volt. Szerzők és múzeumok rendszeresen fordultak hozzá portréfotókért cikkhez, kiállításhoz, katalógushoz. Ez a precízen vezetett nyilvántartás óriási segítség nekünk a katalogizáláskor. A hagyaték része tíz levéltári doboznyi szöveges irat is: benne gépiratok, kefelevonatok, korrektúrák, levelezés, saját kutatásainak a dokumentációja, újságkivágatok, oklevelek stb. Erdélyi Lajos író-újságíró volt, remek stílusban írott cikkeit öröm eredetiben olvasni. Megkaptuk tíz kötetét, valamint az Új Élet tucatnyi évfolyamának bekötött számait. Hangfelvételek és videók is érkeztek: kb. százötven hangkazetta, rajtuk többségében interjúk, amiket Erdélyi készített a kultúra és művelődés jeles tagjaival, továbbá tizenöt videókazetta, ötven DVD és egy még feltérképezésre váró merevlemez.
Szilágyi Lenke: Amikor beérkezik egy ilyen, elsősorban fotónegatívokból álló hagyaték, viszonylag sok idő telik el addig, amíg egyáltalán látni lehet a képeket. Nagyon sok negatív összecsavarva érkezett. Bár mindegyik tekercs gondosan be volt csomagolva, és a papírcsomagoláson jellemzően fel voltak tüntetve a felvételek adatai, a film maga a kicsomagolás után is tovább vetemedett. A nyersanyag, amivel Erdélyi dolgozott, vegyes minőségű. Valószínűleg nem lehetett azt kapni, amire éppen szükség lett volna. Például a belső felvételekhez alacsony érzékenységű filmre dolgozott, holott a magasabb érzékenységű lett volna indokolt. Nyilván nem az volt akkor, ami most van, hogy tudom, mit akarok fotózni, és akkor ahhoz veszem meg a hozzávalókat, hanem ami kéznél volt, azzal kellett dolgoznia. És az jellemzően rossz minőségű volt. A negatív ki is fakult idővel, elhalványodott rajta a kép, ha nem volt tökéletesen exponálva. Ott, ahol nincs információ, én nem tudok hozzátenni többet, az úgy marad.
Miután beszkennelted a sokezer kockát, mi derült ki számodra a fotókról?
SZ. L.: A fotók zöméről először is az derült ki, hogy a fotóriporteri munkája során keletkeztek. Mint említettük, sokáig újságoknak fotózott, közlésre, az akkori és ottani viszonyok között.
A fotóknak ez a része tehát nem elsősorban fotográfiai szempontból érdekes, hanem inkább kordokumentumként: az akkori életnek a miliőjét, azt az életet jeleníti meg, ott, Romániában, a szocializmusban.
Alaposan végiglapoztam az Új Életet, hogy feltérképezzem, megvizsgáljam benne a fotómunkákat. Rajta kívül két másik fotós is dolgozott a lapnál, Marx József és Haragos Zoltán. Náluk inkább látszik, hogy ők jobban megkomponálták a fotóikat, az ő képeik tehát „tudatosabbak”. Egyébként Erdélyi több helyütt maga beszél nagyon szépen arról, hogy ő dokumentált, nem műalkotásokat csinált; a képszerűség kevésbé foglalkoztatta, mint az, hogy a jelenet vagy az ember benne van-e a képben.
Z. ZS.: Igazán az ember érdekelte. Nem véletlen, hogy hivatalos munkája mellett legszívesebben portrékat készített. Fárasztotta az, hogy neki mindig megmondták, hogy mit kell lefotóznia vagy megírnia, nem foglalkozhatott eleget azzal, amit igazán szeretett.
Ezeket a megállapításaitokat mind a fotói alapján teszitek?
Z. ZS. Hadd meséljük el a „válságunkat”. Lenke szkennelt, ő látta tehát először kockáról kockára az anyagot, én válogattam. Mindketten azt akartuk megtalálni, ami a fotóst igazából érdekelte. Nézve a digitalizált fotókat, elkezdtünk kételkedni: hogy lesz ebből kiállítás? Ugyanis nem láttuk, hogy ezt az embert mi érdekelte leginkább.
Egy fotós hagyatékának tételes feldolgozásakor megérzed, hogy mit néz, mit lát, mit gondol a világról. Rájössz, hogy mi hajtja – a témaválasztás, az életanyag, a komponálás elárulja. Erdélyi Lajos riportfotóinak tanulmányozásakor elakadtunk.
SZ. L.: Akkor meghívtuk egy beszélgetésre Szarka Klára fotótörténészt, aki ismerte őt, és írt is róla kritikát. Klára azt mondta: Erdélyi megbízásból fotózott. A portréfotózás és a zsidó temetők érdekelték, ám azt az anyagot számtalanszor láthatta már a közönség. Itt az alkalom, hogy felfedezzetek valami mást. Nyugodtan fókuszáljatok Erdélyi riportfotóira, jó szeme volt Erdélyinek – mondta. Válasszátok ezért bátran azt, ami titeket megragad. Megfogadtuk a tanácsát, így került Erdélyi mint fotóriporter a kiállítás fókuszába.
Kizárólag a hagyaték, a fotók és a szöveges iratok alapján milyen személyiség rajzolódik ki?
Z. ZS.: Ami engem meglepett, az az állhatatossága. Irdatlan energiát fektetett egy-egy nyomozásba, pl. Dörnhau (ma Kolce) – a munkatábor, ahonnan 1945-ben szabadult – történetének feltárásába. Az interneten kutatott, visszament a helyszínre – önéletírására készülhetett. Dr. Holló Imre KZ-lágerben készült grafikáinak elismertetéséért hegyeket mozgatott meg. Aztán a barátságossága, a szerethetősége. A levelezéséből és a művészportréiból is kiderül: számára a család, barátok, ismerősök, a közeg volt a legfontosabb. Kiterjedt baráti köre volt, alkotó emberek vették körül – legyen az zenetörténész, festő, fotográfus, grafikus. Szerette az embereket maga körül, és ők viszontszerették. Nem véletlen, hogy Tompa Andrea legutóbbi regényében, a Sokszor nem halunk meg címűben is megjelenik Laló (ahogy Erdélyit barátai nevezték), a fotós. De ritka egészséges önképe volt. Fotográfusként mindig elmondta: nála voltak jobbak, pl. Marx József. A fotóiból lejön a kíváncsisága, az emberszeretete és a humora is. Őt valóban érdekelte, milyen körülmények között élnek a juhászok egy esztenán, egy kerekesszékes a lakótelepen. Most hirtelen az a fotó jut eszembe, amin ő maga is rajta van: két pásztorlány között, nevetve, hátán egy suba. A képet vélhetően a lányok egy családtagja lőtte, vagyis viccelnek, mert helyet cserélt fotós és alanya.
És mit hallgatnak el a fotók a szöveges iratokhoz képest, vagy éppen fordítva, miről árulkodnak a fotók, amit esetleg nem lehetett akkor kimondani vagy írásban rögzíteni?
Z. Zs.: Az Erdélyi által vezetett négy iktatófüzetről fontos elmondani, hogy azok a fotók keletkezéstörténetére is rávilágítanak. Erdélyinek nemcsak a szövegeit cenzúrázták, minden centiméternyi filmmel el kellett, hogy számoljon. Nem tekercs vagy kocka szinten kellett nyilvántartást vezetnie, hanem centiméterenként. Számon tartották, hány centi filmet utaltak ki neki, és azt mire „lőtte” el. Nincsenek kerekítések, nem ötven vagy száz, hanem háromszázhuszonöt! A fotóriporter zsákban táncolt:
a román elnyomó rendszer annyira őrizte, védte az imázsát, hogy saját érdeklődésből készített fotóra nem juthatott a filmből. Nyilvántartásait rendszeresen leellenőrizték. Magyarán: a Securitate jelen volt Erdélyi szerkesztőségében és laborjában. Úgy kellett centiméterenként elszámolnia a filmmel, mint ahogy a hadseregben számolnak el a tölténnyel.
Ennek ellenére, amikor utazott, főleg, ha külföldön, szabad országban, ahol maga vette a nyersanyagot, akkor látunk street fotót is. Másfajta riportfotót.
Ezzel el is érkeztünk a hamarosan nyíló Erdélyi Lajos-kiállításhoz. Mi a cél, milyen várakozásokkal néztek a kiállítás elébe?
Z. ZS.: Erdélyi Lajos fotói közül – mondhatni, rendkívüli módon – nem az erdélyi kulturális szcénában felvett portrékat, és nem az ugyancsak ismert zsidó temető- és sírkődokumentációt fogjuk bemutatni, hanem kifejezetten a Ceaușescu-korszakban készült riportfotóit. Ezek többsége mindeddig a folyóiratok, a korabeli nyomdatechnika és szerkesztési elvek csapdájában volt, onnan, abból a pacaszerűségből szabadítjuk ki őket. Körülbelül 190 fotót teszünk a falra, ebből 170 frissen szkennelt. A kiállítótérben lesz négy „sziget” is, amely négy témát jelent. Az első fotószakmai jellegű, és Erdélyi saját szövegein keresztül válaszol meg alapvető kérdéseket: mi a jó fotó? Ki a jó fotós? A másodikban Erdélyi legrelevánsabb önvallomásait jelenítjük meg szövegben, képben, hangban és videóban. A harmadik „sziget” témája Románia, Erdély – ahol szocializálódott, ahol alkotott, ahonnan eljött, és ahova olykor visszatért, testben vagy lélekben. És végül, a negyedik az archiválásról szól, arról, hogy mi történik egy gyűjteménnyel, amíg kutathatóvá válik. Itt a saját fotóinkon és feljegyzéseinken keresztül mutatjuk be az Erdélyi-hagyatékon végzett munkánkat. Erdélyi maga azt szerette volna, hogy a hagyatéka múzeumba kerüljön, ahol kutatható lesz, hogy az utókor is megismerhesse azt a kort, amiben ő élt. Mi ezt most, halála után öt évvel megvalósítjuk.
A kiállítás címe A tapintatlan fotóriporter: Erdélyi Lajos archívuma a Ceaușescu-korszakból. Miért volt szerintetek Erdélyi tapintatlan?
Z. ZS.: A tapintatlan kamera Erdélyi egy írásának a címe, ebben azt mondja:
a jó fotóriporter nem tapintatos. Neki a pillanatban, ott és akkor kell cselekednie. Ha elkezd tekintettel lenni arra, hogy vajon szabad-e egy árvízben a családját elvesztett parasztember arcát lefotózni, vajon etikus-e stb., akkor fotósként hasznavehetetlen. Ő nem tartotta magát művészfotósnak, élete végén tapintatos fotóriporternek írja le magát. Mi a címadással egyrészt megidézzük, másrészt cáfoljuk is Erdélyit.
Ha ő a tapintatos fotóriportert tartotta rossz fotóriporternek, mert „érzelmeskedik” és ezzel elszalasztja az alkalmat, akkor mi – a hagyaték tizenkétezer képkockájának az áttekintése után – azt állítjuk, hogy ő igenis tudott kellően tapintatlan lenni ahhoz, hogy elcsípje a pillanatot.
SZ. L.: Robert Capa mondása volt, hogy ha nem jó a képed, nem voltál elég közel. Ezzel is rímel Erdélyi fotográfusi hitvallása.
Kinek lehetnek izgalmasak Erdélyi fotói, írásai?
Z. ZS.: Akit érdekel a 20. századi Erdély története és kultúrája, fog találni benne olyat, ami eddig ismeretlen volt számára. Kifejezetten Erdélyi Lajos fotográfiái és rendkívül érdekes személye miatt is fogják majd kutatni ezt a hagyatékot, hiszen Erdélyi maga volt a 20. századi megtestesült történelem. Én úgy látom, a megélt sorsa ott van az életművében: abban, ahogy nézett, látott, fotózott és írt. Rendkívül érdekes lehet ennek a hagyatéknak a kutatása azok számára, akiket a 20. századi Erdély érdekel, elsősorban – de nem csak – magyar vonatkozásban. A romániai szocializmus és az ottani mindennapi életet dokumentáló Erdélyi-fotók pedig mostantól a kortörténet megkerülhetetlen forrásai. Vagyis nemcsak a fotósok, újságírók, történészek, holokausztkutatók, művészettörténészek számára, de bárki számára érdekes az anyag, aki szeretné látni, hogyan is éltek Romániában a 20. század második felében.
A kiállítás ingyenesen látogatható 2025. október 26-ig.