- 45 éve ezen a napon került először a Parlamentbe a magyar korona.
- Útja az amerikai Fort Knoxból a Magyar Nemzeti Múzeumon át (egyelőre) a Parlamentig, a hidegháborúból a 2010–2020-as évek Magyarországára vezet.
- Rév István történész, a Blinken OSA Archívum igazgatója személyes anekdotákon és korabeli sajtóértesüléseken keresztül idézi fel a Szent Korona világháború utáni történetét.
Matthew Nimetz, a Közép-európai Egyetem (CEU) kuratóriumának tagja, egy hideg téli napon a következő történetet mesélte a Nádor utcában:
„1977 késő őszén, amikor az amerikai elnök Jimmy Carter eldöntötte, hogy visszaszolgáltatja Szent István koronáját Magyarországnak, a külügyminiszter főtanácsadójaként megbízott: utazzak el az arizonai Fort Knoxba, ahol az amerikai szövetségi bank aranykészletével együtt a magyar koronát is őrizték, és nézzem meg, milyen állapotban vannak a koronaékszerek.
Amikor a páncélajtók mögötti széfben őrzött láda teteje felnyílt, megrázó kép tárult a szemünk elé: a korona tetején kétséget kizáróan elferdült kereszt. Arra gondoltam, amikor a magyarok meglátják majd a gondatlanságnak ezt a letagadhatatlan következményét, az amerikai elnök nagylelkű gesztusából beláthatatlan diplomáciai bonyodalom keletkezik.
Kinyújtottam a jobb kezem hüvelyk és mutatóujját, hogy egy mozdulattal eltűntessem a sérülést, kiegyenesítsem az elgörbült keresztet, amikor a washingtoni Nemzeti Galéria velem lévő munkatársa megfogta a kezemet, és azt mondta: »Ne tedd! A végén letörik a kereszt, és abból még nagyobb baj származik. Jobb nem letagadni.« Ekkor határoztuk el, hogy még az átadás előtt magyar szakértőket hívunk meg, a koronaékszereket megvizsgálandó, nehogy Magyarországon érje majd őket meglepetés. 1977. december 14-én megérkezett a magyar delegáció Fort Knoxba, és amikor kinyílt a koronát őrző láda, könnyeket láttam a két magyar szakértő szemében. Azt hittem, hogy a megrendülés az elferdült keresztnek szól, de kiderült, hogy a meghatottság csalt könnyeket a magyar szemekbe.”
Carter elnök döntését egy igen rosszul megválasztott napon, november 4-én hozta nyilvánosságra az amerikai sajtó: éppen 33 évvel Szálasi Ferencnek a korona előtt tett eskütétele és 21 évvel azután, hogy 1956-ban a forradalom leverésére bevonultak Budapestre a szovjet csapatok.
Az előrenyomuló Vörös Hadsereg elől a II. világháború utolsó hónapjaiban többször is elrejtették a király nélküli királyság koronáját: először a Koronaőrség épületének szenespincéjében, ahonnan a Szálasival jó kapcsolatot ápoló Pajtás Ernőnek, a Koronaőrség parancsnokának utasítására visszacsempészték, hogy a nyilas nemzetvezető a korona előtt tett eskütételével legitimálja puccsal szerzet hatalmát. (Pajtást, a honvédelmi miniszter javaslatára, a köztársasági elnök poszthumusz vezérőrnaggyá léptette elő 1992-ben.)
A koronaékszereket és a királyi palástot végül Szálasi csempészte osztrák területre 1945. március 28-án, hogy újabb viszontagságok után egy elásott, kettéfűrészelt benzineshordóban találjanak menedéket, mígnem 1945 júliusában a megszálló amerikai csapatok kezébe kerültek.
Hidegháborús keretek közt
A koronát, amelyet az amerikaiak sosem tekintettek hadizsákmánynak, a nácik által elrabolt műkincsekkel együtt – köztük Nofertitinek, Ehnaton fáraó feleségének festett mellszobrával – egy ideig a Monuments, Fine Arts & Archives Administration felügyelete alá helyezték, majd 1953-ban szállították Fort Knoxba. A háború utáni politikai helyzet tisztázatlansága miatt a párizsi békeszerződés aláírásáig az amerikaiak nem szándékozták visszaadni, majd a kommunisták által megbuktatott és amerikai emigrációba kényszerült Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök kérésére tartották maguknál. A kommunista hatalomátvétel, a kezdődő és kiteljesedő hidegháború, a magyar egyházi vezetők (köztük Mindszenty esztergomi érsek) elleni koncepciós perek nem teremtettek kedvező légkört a korona visszaadásához. Rákosi Mátyás 1950 első felében, a tizenöt év börtönbüntetésre ítélt Robert Vogeler szabadon bocsájtása fejében próbálta visszaszerezni. (Vogeler, az amerikai tulajdonban lévő Standard elektrotechnikai vállalat amerikai igazgatója volt, akit egy úgynevezett gazdasági koncepciós perben ítéltek el képtelen vádak alapján, hogy a kommunisták állami tulajdonba vehessék az üzemet.)
Az 1956-os forradom, az azt követő megtorlás, Mindszenty kényszerű, önkéntes száműzetése a Szabadság téri amerikai követségen (ami 1965-ben Woody Allent a Don’t drink the water című, mérsékelten sikeres vígjáték megírására ihlette), a folyamatosan feszült, gyakran nukleáris háborúval fenyegető világhelyzet az 1970-es évek közepéig nem segítette az amerikai döntés megváltoztatását. Az 1973-ban amerikai részvétellel kezdődött Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet 1975. augusztus 1-én a Helsinki Záróokmány aláírásával fejeződött be, amely gyakorlatilag és a szerződő felek aláírásával szentesítve elismerte a II. világháború után kialakult és megváltoztatatlannak gondolt európai status quot. A záróokmány aláírásával a Nyugat úgy számított, hogy a vasfüggönnyel kettéválasztott világ részei között valamivel szabadabb lesz a párbeszéd, érdemibb a kulturális érintkezés, talán az emberi jogok is nagyobb védelmet élveznek majd a Kelet-Európában. Ezzel szemben a szovjetek saját befolyási övezetük tudomásulvételének tekintették a dokumentumot; ugyanakkor a záróokmány nem várt hatásaként létrejöttek az első kelet európai emberijogi szervezetek.
A mélyen vallásos, jámbor baptista Jimmy Carter külpolitikájának fontos elvi eleme volt az emberi jogok érvényesüléséért küzdő mozgalmak támogatása, ám egyúttal a kelet-európai rendszereknek tett gesztusokkal a két világrend közti feszültség enyhítése is. Ebben a közegben vetődött fel ismét a magyar korona lehetséges visszaszolgáltatása.
Vita az Egyesült Államokban
1964-ben részleges megállapodás született az 1956 után konszolidálódott magyar állam és a Vatikán között, amelynek nem nyilvános részében a pápa elfogadta, hogy a magyar állam hozzájárulása nélkül nem nevez ki püspököket, így a katolikus hierarchia élére a hatóságokkal együttműködő békepapok kerültek. Egy 1971-es megállapodás részeként Mindszenty – a pápa iránti engedelmessége jeleként – elhagyta a budapesti amerikai nagykövetséget, és Rómába utazott. 1977 nyarán, Kádár Jánost és feleségét fogadta – sőt, Kádár Jánosnét rózsafüzérrel ajándékozta meg – VI. Pál pápa, akinél ugyanebben az évben Walter Mondale, Carter alelnöke is látogatást tett. Feltételezhető, hogy mindkét vatikáni látogatáson szóba került a magyar korona ügye is.
Carternek azonban meg kellett győznie az igen szkeptikus amerikai közvéleményt, különös tekintettel a kelet-európai, köztük a nem elhanyagolható számú magyar emigránsra, akiknek nagy része közvetlenül a II. világháború után, illetve az 1956-os forradalom leverését követően távozott az Egyesült Államokba.
Az ezt célzó kampány keretében Budapestre küldték az amerikai katolikus egyház két érsekét, Arthur Schneiert, a II. világháború idején Budapesten bujkáló, magyarul is értő New Yorki-i főrabbit és a befolyásos baptista igehirdetőt, Carter közeli barátját, Billy Grahamet is. A magyar baptista egyház úgy tartja, hogy a baptista prédikátor magyar baptista befolyásra győzte meg a baptista amerikai elnököt a Szent Korona visszaszolgáltatásának jelentőségéről.
A történet elején említett Matthew Nimetz az amerikai képviselőház Külpolitikai Bizottsága előtt úgy érvelt, hogy a korona visszaszolgáltatása kedvező hatással lesz a magyarok nemzeti tudatára, a kommunista rendszer toleránsabb lesz a vallási felekezetek és barátságosabb az Egyesült Államok iránt. Amikor arra utalt, hogy a magyarok a többi kelet-európai állampolgárnál sokkal szabadabban utazhatnak a Nyugatra, a magyar emigráció jelenlévő tagjai gúnyos kacajjal adtak nemtetszésüknek hangos kifejezést; míg Mary Rose Oakarnak, a jelentős magyar közösséget is képviselő clevelandi képviselőnek határozati javaslatát, miszerint a korona visszaadását tegyék a szovjet csapatok teljes kivonásától függővé, lelkes ováció fogadta. Valaki abbéli reményének adott hangot, hogy a visszaszolgáltatás után a magyar Parlament kupoláján koronára cserélik majd a vörös csillagot. Egy másik kongresszusi képviselő azonban a korona repatriálását ahhoz hasonlította, mintha „a varsói főrabbi, a zsidók iránt tanúsított különleges bánásmódért egy becses Tóratekerccsel ajándékozta volna meg 1941-ben Adolf Hitlert”. A jelen lévő Nagy Ferenc egykori miniszterelnök hosszú beszédben okolta meg, hogy szemben harminc évvel korábban vallott meggyőződésével, most miért támogatja – Király Bélával, az 1956-os Nemzetőrség egykori főparancsnokával együtt – a korona visszaadását.
Az ellenzők végül jogi érvekkel, bírósági keresetekkel sem tudták megmásítani az elnöki szándékot, ám a viták a döntéssel sem értek véget. A Washington Starban megjelent egyik olvasói levél írója úgy érvelt, hogy a Szent Korona alatt szlovákok, horvátok, románok, ruténok is éltek, a korona őket is megilletné. Különben is, a magyar királyok sorában alig volt öt, aki beszélte a magyar nyelvet. A legjobb megoldás az lenne, ha a koronát elárvereznék és a bevételből a koncentrációs táborokban megölt zsidó származású magyarok hozzátartozóit vagy a túlélőket segítenék, akik a magyar állam és a nyilasok tevőleges közreműködésével jutottak tragikus sorsukra. A Katolikus Magyarok Vasárnapja pedig így írt:
„Mások – végső elkeseredésükben – azt kívánták, bár zuhanna le a repülőgép, amely a Szent Koronát viszi, inkább semmisüljön meg a legszentebb magyar ereklye, mintsem az istentelen bolsevisták kezére kerüljön.” A szerző Máté Evangéliumának egy félmondatával fejezte be írását: „ne dobjátok gyöngyeitek az disznók elé”.
Közszemlén a Magyar Nemzeti Múzeumban
Többszöri halasztást követően, végül 1978. január 6-ra, Vízkereszt napjára tűzték ki a korona ünnepélyes budapesti átadását. A koronázási ékszerek – a nyilvánosságnak előre be nem jelentett időben – előző éjszaka érkeztek az Air Force Two, a kettes számú amerikai elnöki gépen Ferihegyre. A koronát amerikai politikusokból (többek között a már többször említett Nimetz társaságában), egyházi férfiakból és amerikás magyarokból álló delegáció kísérte, amelynek mások mellet tagja volt az amerikai képviselőház egyetlen magyar származású tagja, Theodore Weiss, továbbá Deák István, a Columbia Egyetem történésze, és Szent-Györgyi Albert is. A delegációt az amerikai külügyminiszter vezette, aki másnap a Parlamentben, az akkor éppen az országgyűlés elnöki tisztjét betöltő, politikaidinasztia-alapító Apró Antalnak adta át a koronát.
Az ünnepségen – amelyet a Magyar Televízió csak kétórás késéssel közvetített, hogy mód legyen az adásból kivágni az amerikai külügyminiszter beszédének netán kellemetlen kitételeit – gondosan megválogatott magyar személyiségek is megjelenhettek: így a politikusokkal, békepapokkal, munkásokkal, parasztokkal együtt Pióker Ignác, a híres sztahanovista, továbbá Illyés Gyula, Jókai Anna, Szabó Magda, Kocsis Zoltán, Sass Sylvia operaénekes, Sára Sándor, Ruttkai Éva, Szentágothai János és a Nők Lapja főszerkesztője. A magyar kormány még abba is beleegyezett, hogy a ceremóniáról tudósító Tom Bodin, a Szabad Európa Rádió tudósítója betehesse lábát az országba.
Az ünnepség utáni éjjel a koronaékszereket tartalmazó, több kulccsal és pecséttel lezárt ládát a Magyar Nemzeti Múzeum szkíta, longobárd, avar és germán aranykincsek őrzésére szolgáló raktárába szállították.
Az amerikaiak ragaszkodtak ahhoz, hogy a koronát a magyar állam közszemlére tegye. Aczél György, abban az időben a párt kulturális főcenzora, a koronát – a főigazgató bánatára – állítólag a Nemzeti Galéria legjobb kilátású helyiségében, a főigazgatói irodában szándékozott kiállítani, ám a döntés végül a Nemzeti Múzeum dísztermére esett.
A magyar korona hányattatása azonban nem ért véget a Diszteremben.
Operettországban
A rendszerváltást megelőző háromoldalú tárgyalásokon, az érvényes alkotmány teljes megváltoztatásával egyidejűleg, napirendre került az új, köztársasági címer kérdése is. Az ellenzék döntő többsége ekkor a korona nélküli Kossuth-címer mellett foglalt állás. Ahogyan Antall József fogalmazott: „Értsétek meg, hogy mi […] majdnem egy új alkotmányt kényszerítettünk ki. […] Egy betű nem maradt majdnem, tényleg. És abban benne maradjon a népköztársasági címer?... A társadalmat félre fogják vinni a címerkérdéssel. Ez egy manipulációs lehetőség, a koronás címerrel együtt.” Antallból a jövendőmondó beszélt. Nem sokkal később Kulcsár Kálmán, egykori katonai ügyész és szociológus, a Grósz- és Németh-kormányok igazságügyminisztere felvetette „a heraldikailag hitelesebb”, úgynevezett koronás kiscímer lehetőségét.
Az újonnan megválasztott országgyűlés elé két alternatíva került: az 1848-as, 1956-os demokratikus-forradalmi, népi hagyományt megtestesítő Kossuth-címer, amely mellett többek között Szabad György történész, az országgyűlés MDF-es elnöke és Király Béla, az 1956-os Nemzetőrség főparancsnoka érveltek, illetve a mások mellett Kéri Kálmán vezérezredes és Katona Tamás történész által támogatott, az ezeréves államiságot, a rendi hagyományt szimbolizáló koronás címer. Hosszú történelmi, ideológiai – személyeskedéstől sem mentes – vita után a parlament minősített többsége a korona mellett tört lándzsát.
1996-ban az országgyűlés még leszavazta G. Nagyné dr. Maczó Ágnesnek „A Szent Korona és drágasági őrzéséről és gondviseléséről” beterjesztett határozati javaslatát, amelynek értelmében a Szent Korona őrzése a Nemzeti Múzeumból átkerült volna a Parlamentbe.
Alig három évvel később azonban, az úgynevezett „magyar millennium” közeledtével, a Fidesz-kormány az országgyűlés elé terjesztette a „Szent István államalapításának emlékéről és a Szent Koronáról” szóló 2000. évi I. törvény szövegét, amely törvénybe foglalta Szent István látnoki képességét, isteni gondviselésben bízó küldetéstudatát, vasakaratát és azt is, hogy a kereszténység tette lehetővé azt, „hogy a magyarság visszaverje a létére törő támadásokat”.
Bár az eredeti szövegváltozatban még az a kitétel szerepelt, hogy „a Szent Korona ma is a magyar állam egységét testesíti meg”, az ellenzék tiltakozására, „kompromisszumként” a törvény végül azt állította, hogy a „Szent Korona a magyar állam folytonosságát és függetlenségét megtestesítő ereklyeként él a nemzet tudatában és a magyar közjogi hagyományban”. (2011 áprilisában, amikor már nem kellett figyelembe venni az ellenzék érveit, miszerint egy demokráciában a hatalom forrása a Szent Koronával és a Szent Korona-tannal ellentétben csakis a nép lehet, a köztársasági alkotmányt eltörlő Szájer-féle Alaptörvény preambuluma, az úgynevezett Nemzeti Hitvallás visszatért a szöveg eredeti változatához: „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.”)
A Szent Istvánról és a Szent Koronáról szóló törvény vitájában Dávid Ibolya igazságügyminiszter felidézte a korona hazahozatalának körülményeit: „Az Országház Kupolacsarnokában a Szent Korona elhelyezése azt fogja jelképezni, hogy az országgyűlés mint a Magyar Köztársaság szuverenitásának megtestesítője tisztelettel adózik a magyar államiság történelmi jelképe, a Szent Korona előtt. Cyrus Vance külügyminiszter 1978. január 6-án az Egyesült Államok népének képviseletében és nevében szintén ugyanezen a helyen, a legméltóbb helyen, a Magyar Országgyűlés épületében adta át a koronázási jelvényeket a magyar népnek.”
A törvény úgy rendelkezett, hogy a „Szent Koronát és a hozzá tartozó jelvényeket – a koronázási palást kivételével – az Országgyűlés épületében őrzik”. Szabó Miklós történész, az 1980-as évek elején az illegális repülő egyetem egykori tanára, volt Szabad Demokrata országgyűlési képviselő így kommentálta a döntést:
„A korona átkerül a Parlamentbe vagy – a legújabb ötlet szerint – a Várba. Igazából tehát ez a koalíció feláldozza majd a köztársaságot egy képzeletbeli monarchia oltárán. E refeudalizációs intézkedések következtében Magyarországból félig operettország lesz. [...] azért csak félig, mert kedélyes nem lesz ugyan, de nevetséges igen.”
A koronát 2000. január 1-én egy királykék színű jármű katonai tiszteletadás és huszonegy díszlövés hangjai mellett szállította az Országház főkapujához, ahol a nemzeti ereklyéket az időközben felállított Koronatestület, a köztársasági elnök, a miniszterelnök, a házelnök, az Alkotmánybíróság elnöke és a Magyar Tudományos Akadémia elnöke fogadta. Ünnepi beszédében a miniszterelnök annak a meggyőződésének adott hangot, hogy míg kenyér nélkül, fedél nélkül, meleg nélkül még ember az ember, múltja, hagyományai nélkül már biztosan nem az. A Szent Koronát, az országalmát, a jogart és a kardot az Országház Kupolatermében felállított speciális tárolóban helyezték el. Kár lett volna kihasználatlanul hagyni ezt a felemelő alkalmat, nem látni meg benne a kínálkozó lehetőséget. A korona helyének megfelelő kialakításáért 150 millió forintot számláztak. A korona elhelyezésére szolgáló, állítólag földrengésbiztos, oxigén helyett nitrogénnel töltött vitrint a CCC+Bogner nevű cég szállította, amelynek tulajdonosa Karl Dieter von Bogner Böhm-Böhmerscheni lovag, illetve a nem kevésbé előkelő és hangzatos Bogner+Lord Cultural Consulting (székhelye Bécs, London, Toronto, Szentendre, budapesti telephelye Üllői út 34.) volt. A Szent István állítólagos koronájának tárolóját szállító arisztokratikus cég két magyar vezérképviselőjének egyikét (nomen est omen) Varga Koppánynak, másikjukat, akinek itt kezdődött politikai és anyagi fölemelkedése, Habony Árpádnak hívták. A koronához csak ez a két tisztakezű, fehérkesztyűs, úgynevezett koronaőr érhetett. A 28 millió forintért építtetett és 15 millió forintos biztonsági berendezésekkel felszerelt tárolóban a koronát és a koronázási ékszereket állítólag nem éri természetes fény, a speciális megvilágítás miatt – és ez így van rendjén – sosem vetődik rájuk árnyék.
Miután a 2010-es választást követően kiebrudalták a Várból és a Királyi Palotából az 1956. után odatelepített kulturális és tudományos intézményeket, és megkezdődött a Vár és a Palota reprezentációs célú átalakítása, természetesen újra felvetődött, hogy mégis a Palota lenne a korona őrzésének legalkalmasabb tere. 2019-ben az egyik televíziós társaság kikérte erről Boross Péter véleményét. A volt miniszterelnök szerint az „Országház Kupolacsarnokában a Szent Korona nem kapja meg azt a tiszteletet, mely évszázadokon keresztül bevésődött a generációkba… A korona méltóbb elhelyezést igényelne. Zavaró, hogy a Szent Koronához bárki odamehet, a turisták oda nem illő öltözékben, egy gatyában, a fiatal nők lenge öltözetben, fedetlen keblekkel is látogathatják”.
Habsburg Ottó a következőket írta A Szent Korona népe című írásában: „Sehol Európában nem létezik a mi (sic!) régi alkotmányunkhoz hasonlítható. Ez ad nékünk kitartást és belső egyensúlyt, amely nehéz időkben nagy erősségünk. A Szent Korona ugyanis – és ezt csak egy magyar (sic!) érti meg – mindig is alkotmányos életünk középpontja volt. A Szent Korona igazi tana szerint a magyar állam feje nem egy személy, hanem a nemzet szentsége, a korona.”
(Rév István a Blinken OSA Archívum igazgatója.)
Olvasd a blogot angolul! / Read the blog in English!
Cím fölötti kép: Fortepan