- Családi házak padlásaira száműzött filmszalagokon elevenedik meg az egykori nagypolgári élet, amelynek emlékét az 1947 utáni szocialista rendszerek kiradírozni igyekeztek.
- A Privát Fotó és Film Alapítvány 1982-ben azzal a céllal jött létre, hogy még menthető felvételeket gyűjtsön és rendszerezzen, illetve interjúzzon az amatőr filmesekkel.
- A gyűjtemény ma a Blinken OSA Archívumban hozzáférhető; jelentőségét a gyűjteményt kutató Lucia Szemetová mutatja be.
A burzsoázia nemkívánatos emlékezete
Egy gyermek ügyetlen, első lépései; a szülinapi torta gyertyáinak elfújása; családi nyaralás a Balatonnál, vagy az olasz tengerparton – csak néhány tipikus jelenet a Privát Fotó és Film Alapítvány rendkívüli, múlt századi amatőrfilmes gyűjteményéből. Az amatőr filmkamerák már az 1920-as években megjelentek Magyarországon, és a hétköznapi, személyes valóság megörökítésének megkerülhetetlen eszközévé váltak, ami a közép- és a felső-középosztályt illeti. A filmkészítők, amellett, hogy intim pillanatokat rögzítettek, egyéni rálátást kínálnak nyilvános és történelmi eseményekre, akaratlanul megragadva az adott kor esztétikai és ideológiai mintázatait is. Ma már hozzászoktunk a hasonló privát felvételek látványához, akár eredeti formájukban bemutatva, akár különböző vizuális feldolgozásban. Ez azonban nem volt mindig így.
Hiába pusztult vagy tűnt el a második világháború előtti felvételek nagy része, a fennmaradt amatőrfilmes örökség megmentésére ezt követően sem törekedtek. Ennek a hanyagságnak nem egyszerűen az a magyarázata, hogy általában nem tekintették történelmi dokumentumnak ezeket az anyagokat; olyan életmódot ábrázoltak, amelyet a szocialista berendezkedés nyilvánosan felszámolt.
Hogyan lesz a családi ünneplés, a vakáció, a gyerek felcseperedése a filmszalagon az ellenkultúra egy formája? A válasz a felvételek tartalmában keresendő: a filmeket ugyanis az osztályellenség, a burzsoázia készítette, megörökítve saját jómódú életét és környezetét, ami azonban a szocialista népköztársaságban nemkívánatossá lett nyilvánítva. Leginkább a közösségiség alapvetésével ütköztek a magánemberekről készült felvételek, és ezzel fenyegetővé váltak a kollektív identitást hirdető állam szemében. Mivel a Kádár-korban a nyilvános és a magánélet elkülönült, az utóbbi, privát szférához kötődő amatőr felvételek leértékelődtek, és évtizedeken át nem jelenthettek mást, mint egy értéktelen szabadidős elfoglaltság termékei. Ezzel a magyar kollektív tudatból szinte maradéktalanul kiradírozott események és emberi életek mediatizált emlékezetét hordozó filmszalagok családi otthonok poros padlásának rejtekébe lettek száműzve.
Emlékmentés: kiállás a hivatalos történelmi narratívával szemben
A múlt (személyes) dokumentumai iránti általános érdektelenség ellenére egy állami intézet, a Vitányi Iván által vezetett Művelődéskutatási Intézet (MÜKI) részeként 1982-ben létrejött a Privát Fotó és Film Kutatócsoport (később Alapítvány, PFFA). Az amatőr fényképek és filmek szisztematikus gyűjtésére irányuló kezdeményezés Bán András és Forgács Péter együttműködéséből nőtt ki. Arra törekedtek, hogy megteremtsék a személyes emlékezetek megőrzésének, feldolgozásának és bemutatásának körülményeit, és létrehozzanak egy kutatóközpontot, amely támogatni tudja a vizuális kultúra kutatását és oktatását. Nagy hatással volt rájuk Kardos Sándor amatőrfotós gyűjteménye, az 1970-es években alapított Horus Archívum, illetve Bódy Gábor és Tímár Péter kísérleti dokumentumfilmje, az 1978-as Privát történelem. Az amatőr és professzionális művészet közti esztétikai különbségtételt a kezdetektől kerülték, és a személyes képek vizuális jellegzetességeire, az öndokumentálás tettére magára fókuszáltak, az ember intim környezetének képeken keresztül történő bemutatására. Ezeken a képes beszámolókon keresztül a privát szféra fenntartására törekedtek, azt az interdiszciplináris kutatómunka fontos forrásaként és meghatározó nemzeti örökségként értelmezve.
A kutatómunka eredményeként Bán és Forgács mintegy ötszáz órányi, 8mm-es kamerával rögzített filmfelvételt, illetve több mint kétszázötvenezer családi fényképet archivált az első világháborúval lezárt korszaktól egészen 1988-ig.
Állami támogatást szereztek nemcsak kutatásaik finanszírozására, de a gyűjteménybővítést segítő újsághirdetések vásárlására is. Mivel az amatőr fotó- és filmtörténet jelentős része ekkorra már odaveszett, a PFFA a legérzékenyebb és legritkább dokumentumokra helyezte a hangsúlyt: a háború előtti családi fotóalbumokra és az 1960-nál korábbi családi filmekre. A Fővárosi Fotó Vállalattal (Főfotó) kialakított együttműködésüknek hála korabeli lakossági fényképeket is gyűjteni tudtak, ezzel lehetővé téve a szocialista értékrendszer vizsgálatát.
A megőrzésen túl a PFFA kutatói életútinterjúkat készítettek az amatőrfilmek szerzőivel, illetve hozzátartozóikkal, hogy feltárják a gazdag családi történetek kontextuális részleteit, és megismerjék a készítők viszonyát a filmezéshez. Bár a vizuális anyagokra összpontosítottak, örömmel fogadtak olyan adományokat is, mint családfák, filmnaplók, a filmezéshez kapcsolódó bármilyen emléktárgyak. A vizuális antropológia területén mozogva felfedezték az amatőr képalkotásban rejlő etnográfiai ismeretanyagot, ami a területen végzett számos akadémiai tanulmányt eredményezett. Együttműködtek elismert szakértőkkel, publikálták azok kutatását, nemzetközi kapcsolatokat építettek annak érdekében, hogy újraélesszék Magyarországon a kultúrtörténet tudományágát és előtérbe helyezzék a vizuális médiumokat.
Bán és Forgács már korán megértették, hogy a hétköznapi kultúra megismerésével lehetséges a szocializmus tabuinak megkérdőjelezése, előbbi azonban az általuk gyűjtött vizuális nyomok nélkül elképzelhetetlen. Számukra a privát világos kiállást jelentett a nyilvános, és így hivatalos történelmi narratívákkal szemben – ez a hozzáállás alapvetően határozta meg a személyes narratívák archiválására irányuló törekvésüket. Válaszuk a Kádár-kor által erőltetett modernizációra a mindennapi történelemmel kapcsolatos tudatosság növelése, a múlt és a jelen feldolgozásához szükséges tudás felhalmozása volt. A személyes dokumentumok megmentésével a létrejövő archívum az állampolgár-elvtársakat újra privát individuumokként tette láthatóvá, és feltámasztotta a magyar nagypolgárságot.
Kiváltképp az interjúk szenteltek figyelmet az amatőr filmkészítők megélt tapasztalatainak, még bíztatva is őket, hogy reflektáljanak saját alkotótevékenységükre. Azzal, hogy a fotóst és a filmest a történelem szervezőjeként, házi antropológusként ismerték el, visszaadták az ágenciáját, egy olyan korban ráadásul, amely során az individualitás elnyomása volt jellemző.
A munkájuk tehát nemcsak az alternatív historiográfia kezdetét jelentette, de az amatőr médiaörökség elismerésének, felhasználásának és elemzésének új módjait vezette be. Gyűjteményük egyben nemzetközi példává is vált, hiszen a privát filmek archívumi felértékelődésére az 1990-es évekig kellett várni.
A gyűjtemény ma
A rendszerváltást követően a MÜKI fokozatosan beszüntette a működését, az intézmény iratanyaga, kutatásai és publikációi szétszóródtak. Ez a PFFA akadémiai kutatásainak és publikációs gyakorlatának is a végét jelentette – de a többi tevékenységét nem érintette. Az archívum önálló alapítvánnyá formálódott, és a továbbiakban elsősorban amatőr filmek gyűjtésével és a készítőikkel, illetve hozzátartozóikkal való interjúzással foglalkozott. Mindeközben a családi filmek népszerűsítését erősítette Forgács sikeres Privát Magyarország című sorozata is, amely felvételek újrahasznosításával mutatott rá az elmúlt évszázad feldolgozatlan traumáira:
Az 1990-es években, a MÜKI végső felszámolását követően a PFFA gyűjteményét a Blinken OSA Archívumban helyezték el. Habár ezt követően újabb privát felvételekkel már nem bővült, a sokoldalú gyűjtemény archívumi feldolgozása és kreatív újraértelmezése közel sem állt le. Ma a filmszalagok, a hozzájuk kapcsolódó interjúfelvételek és átirataik, illetve Forgács szerzői dokumentumfilmjei is digitalizálva hozzáférhetőek a Blinken OSA Archívum kutatótermében.
Az, hogy 1925 és 1985 közötti privát felvételek ma megtekinthetőek, sőt kutathatóak, a Privát Fotó és Film Alapítvány elévülhetetlen érdeme. Az alapítvány úttörő munkát végzett az amatőr és vizuális médiára vonatkozó kutatásban, a hivatalos és privát történelemi dokumentumok kapcsolatának felderítésében. A gyűjtemény alapos vizsgálatán keresztül megérthetjük, a privát filmek használati értéke hogyan hívja elő a személyes és nyilvános, releváns és irreleváns, értékes és értéktelen dokumentumok közötti feszültséget, és járul végeredményben hozzá a múlt alakításához, strukturálásához és közvetítéséhez.
(Lucia Szemetová a University of St Andrews doktorandusza, a Blinken OSA Archívumban segédlevéltárosként vett részt a PFFA dokumentumainak feldolgozásában.)
Olvasd angolul! / Available in English!