- A Blinken OSA Archívum online forrásgyűjteményt hozott létre a Szabad Európa Rádió 1949 és 1993 közötti színházi témájú belső jelentéseiből és sajtókivágataiból.
- Jellegénél fogva a gyűjtemény gyakran téves vagy félrevezető információt tartalmaz – mit tanulhatunk ma mégis belőle?
- Leposa Balázs színháztörténész-levéltáros a Hidegháborús színházi gyűjtemény dokumentumainak keletkezéstörténeti kontextusát vázolja.
Színháztörténet a hidegháborús jelentések közt
Az 1950-es évek elején kétpólusúvá lett világban, a fegyverek nélkül vívott hidegháborúban rendkívüli szerepet kapott egyrészt a (részben kémtevékenység útján történő) információszerzés, másrészt a hatalmi propaganda. Bár az Egyesült Államok és a Szovjetunió között törekvéseikben nem volt óriási különbség (ti. mindkét fél a másik vesztét kívánta), a módszereik annál inkább különböztek. Az Egyesült Államok a Szabad Európa Rádiót (SZER) hatalmas és egyre növekvő költségvetéssel azért hozta létre, hogy egyrészt a keleti blokk országaiban maradók is tudják, hogy mi történik a Nyugaton, milyen zenéket hallgatnak a fiatalok, mit jelent a cenzúra nélküli világ és a szabadság úgy általában. Másrészt legalább ilyen fontos szerepet kapott a szocialista országok lakóinak tájékoztatása azokról az eseményekről, amelyekről a hivatalos otthoni sajtó hallgatott. A SZER információt szolgáltatott tehát, de információt is gyűjtött: egyszerre volt Amerika hangja, de Amerika füle is. Ez utóbbi tevékenység azonban sokáig szigorúan titkos volt. Szovjet oldalról mindez kevéssé volt jellemző, bár tény, hogy a Moszkvai Rádió 1929-es német, majd hamarosan angol és francia nyelvű adásai mintát jelentettek a nyugati világnak.
A Blinken OSA Archívum online Hidegháborús színházi gyűjteményében szabadon böngészhetőek a SZER a magyar színházi élettel kapcsolatos értesüléseinek és személyi aktáinak válogatott elemei. E dokumentumok igazságtartalma sokszor kétségbevonható, és ezt a tényt nem lehet elégszer hangsúlyozni.
Színháztörténeti közhely, hogy az irodalom- és művészettörténet gyakorlatával szemben az előadóművészet történetét, és azon belül a színházét is, olyan művészeti produktumok mentén kellene megírni, amelyek utólagosan nem elérhetőek. Az irodalmi alkotások le vannak írva (olykor a kézirat is megvan), a művészettörténet tárgyát jelentő képeket és egyéb műalkotásokat többnyire múzeumok és magángyűjtemények őrzik, míg a színházi előadás egyedi, rekonstruálhatlan és rögzíthetetlen. Még akkor is az, ha a technikai lehetőségek egyre inkább megközelítik az eredeti előadások illúzióját: mind a film, mind a sokkamerás televíziós felvételek és a különböző futurisztikus 3D-s technikai megoldások megváltoztatják a néző perspektíváját, az előadás befogadásának közösségi élményét, az együttlélegzést, a színész testének valós látványát. Aki már többször is látta ugyanazt az előadást, bizonyára abban is egyetért, hogy óriási különbségek lehetnek akár két egymást követő estén. Egy friss esemény hatására teljesen más értelmezést kaphat egy jelenet vagy dialógus, a színész lebetegedik, olykor a díszlet is ledől. Az első sorból jobban értünk minden szót, feszélyezhet a színész közelsége, vagy felfedezzük a bal sarokban álló díszletelemet… nem folytatom.
Színháztörténetet írni tehát – különösen a filmes és televíziós rögzítés 1960-as évekbeli elterjedése előtti időszakét – másodlagos forrásokból, beszámolókból, egyszóval interpretációkból tudunk. Ez a közvetettség és közvetítettség magától értetődően húzza alá a karteziánus világfelfogás és történetírás fogalmainak használhatatlanságát:
ha a színházi előadás az objektív valóság, akkor az arról írott kritikák szubjektív megnyilvánulások, így az objektív valóság feltárására esélyünk sincs. Nem voltunk jelen; ha jelen lettünk volna, rosszul emlékeznénk; ha jól emlékeznénk, nem vettük volna észre a lényeget; ha észrevettük volna, bizonyára egészen mást gondolt volna róla a mellettünk ülő.
Mindezzel együtt, az előadások tényszerűsége ellenőrizhető, a színészek és színházi alkotók életrajza megírható, az előadások időbeli sorozatából összeállítható egy színház története – de a források kritikai szemlélete fontosabb, mint bármely más történetírás során. A kontextus ismerete így jelentősebb, mint maga a forrás. Levéltárosból immáron színháztörténésszé lépett szerzőként néhány példát mutatnék a gyűjteményből, és kiegészítésként a konkrét esetet és a jelentésekben található tévedéseket is bemutatom:
ÁVO-ÁLDOZAT
Névtelenségbe burkolódzó forrás szerint Karády Katalin drogfüggő, morfiumért cserébe ügynöknek áll és elárulja az ÁVO-nak kollégáit, akik ezután koncentrációs táborba kerülnek.
- Karády Katalin nagy valószínűséggel nem volt morfinista, és nehezen elképzelhető, hogy az AVO-nak elárulta volna kollegáit az, akit a Jad Vasem intézet a Világ Igaza díjjal ismert el zsidómentő tevékenységéért. Másrészt a Karádyt és emlékét gyalázó irodalom meglehetősen terjedelmes, irigyei és rosszakarói nagy számban kísérték pályáját, majd rontották hírét a színésznő 1952-es emigrációja után is, itthon és külföldön egyaránt. Az idézett dokumentum számunkra nem Karády erkölcsi megítéléséhez adalék, hanem életútjának szimbóluma. Tudjuk, hogy náci keretlegények rugdosták 1944-ben, ÁVO-sok zsarolták öt–hat évvel később, továbbá, hogy 1968-ig nem kapott vízumot az Egyesült Államokba. A legutóbbi tény egyik magyarázata lehet a gyűjteményben közölt irat, amelyhez a SZER New York-i irodájában, mondhatjuk, közvetlen hozzáférése volt a fenntartó külügyminisztériumnak, a CIA-nek és a korabeli amerikai idegenrendészetnek. A következtetést vonja le mindenki magának.
AKASZTÓFÁT RÁKOSINAK
Az Ifjúsági Színház Értünk harcoltak című darabjának több plakátján is átfirkálták ismeretlenek az „Amnesztiát Rákosinak” szöveget „Akasztófát Rákosinak” feliratra.
- Az Ifjúsági Színházban 1950. június 3-ától játszott darab Rákosi Mátyás életének a kommunista mozgalomban és illegalitásban töltött éveit mutatta be a nagyérdeműnek. Az amnesztia-feliratot akasztófára átfirkáló „ellenzéki tevékenység” értelemszerűen nem maradt, nem maradhatott fenn az államszocializmus színháztörténeti kánonjában, és ilyen formában talán elsőként említjük – bár a plakátfirkálás jelentőségét érdemes a saját helyiértékén kezelni.
A NÉPHADSEREG SZÍNHÁZA
A Vígszínház a Néphadsereg Színházaként nyit újra Sztálin születésnapján, hogy a patrióta szellemiség és a katonai erény fejlődését szolgálja.
- A Vígszínház kommunista elfoglalása erős szimbólum volt, hiszen a háború előtt ez a színház volt Molnár Ferenc „polgári színházának” fő szentélye: mind előadásaiban, mind nézőközönségében a Horthy-féle Magyarország értékeinek reprezentációját testesítette meg, kommunista nézőpontból a reakció szimbóluma és a szovjetizáció antitézise. Nem véletlen, hogy a háborúban jelentősen megsérült színházépület helyreállítása is egy hatalmas vörös csillag elhelyezésével kezdődött.
TÖBB LELKESEDÉS RENDELETRE
Révay József kultuszminiszter titkos rendeletben utasítja a színházigazgatókat, hogy szervezzenek be előtapsoló nézőket, akik a megfelelő pillanatban nyíltszíni tapsba kezdenek, bátorítva azokat a munkásnézőket, akiknek nincsen színházi tapasztalatuk.
- Révai titkos rendelete önmagáért beszél, 21. századi nézőpontból a totalitárius hatalmi narratíva önparódiája. Az információ ebben az esetben helytálló volt; szemben a kultuszminiszter Révai nevének írásmódjával. Hozzá kell tenni: az i-re, ill. y-ra
végződő családnevek esetén ritka, ha két különböző forrás azonos módon
írja; sokszor a nevet viselő sem volt biztos az írásmódban, vagy
egyszerűen pontos i-re cserélte az y-ra végződő, nemesi múltra utaló családnevét, hiszen az 1950-es években a nemesi származás bizonyosan hátrányokkal járt.
NEVES SZÍNÉSZNŐKET ÍTÉLTEK EL
Jankovich Mariettát, a Belvárosi Színház színésznőjét életfogytiglanra ítélik, Déry Sárit, aki Almássy grófhoz ment feleségül, deportálják, Csikós Rózsit és Mezey Máriát pedig arra kényszerítik, hogy külvárosi népi varietékben napi négy–öt előadást tartsanak.
- Ahogy erre kiváló recenzensem is felhívta a figyelmet, Jankovich Marietta nevű színésznőt nem jegyez a hazai színháztörténet. A jelentésben említett Jankovich Marietta a valóságban minden bizonnyal Jankovich Magda. Hasonló tévedések viszonylag gyakran előfordulnak a jelentésekben, amit a keletkezéstörténet magyarázhat: a SZER forrásai többnyire Nyugatra szökésük után visszaemlékező magyar menekültek voltak. Jankovich Magdának később sikerült elmenekülnie, így számára, Karádyhoz hasonlóan, az emigráns lét jutott. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a Horthy-korszak híres színésznői margóra kerültek a szovjetizálás logikájának megfelelően. A jelentés tehát egybecseng mindazzal, amit 2021-ben a korról gondolunk; tényszerűen igaz, még ha pontatlan is.
A kiemelt és utólagos tudásunk alapján jegyzetelt szemelvények jól mutatják a forrásgyűjtemény használhatóságát, de veszélyeit is. Bár jó közelítést, sok érdekességet, olykor szórakoztató részleteket és adalékokat ad a magyar színháztörténet államszocialista korszakához, sokszor hibás vagy pontatlan a benne közölt információ. Ez utóbbi tényt akkor is figyelembe kell venni, ha jól tudjuk, hogy a magyar színháztörténet sokszor mendemondák, félinformációk és szájról szájra hagyományozott anekdoták mentén alakult.
Részben ezért tartottam fontosnak a források közzétételét: váljon könnyen elérhetővé és így ellenőrizhetővé a források felhasználása, a következtések levonása, a létrejövő történeti narratíva alapja. Ezáltal maga a narratíva (jelen esetben a színháztörténet) lesz ellenállóbb a manipulációnak és a hamisításnak.
Mindez különösen fontossá vált egy olyan korban, amely a dezinformáció minden elképzelést felülmúló tobzódását hozta el globálisan; és különösen egy olyan országban, amelynek vezetése a kulturális hegemónia felépítésén fáradozik, és a saját, vagy inkább kisajátított eszméi mentén szerveződő manipulációt és térfoglalást alapvető fontosságúnak tartja lokálisan.
(Leposa Balázs a Blinken OSA Archívum levéltárosa.)
Olvasd angolul! / Available in English!
A gyűjtemény bemutatására 2021. október 1-én 17 órai kezdettel nyilvános beszélgetést szervezünk, amelyre ezúton is invitáljuk a téma iránt érdeklődőket! Az eseményen a gyűjtemény készítője Jákfalvi Magdolna színháztörténésszel és Szőnyei Tamás zenekutató, újságíróval beszélget.