- Sólyom Lászlóval a magyarországi rendszerváltás és az új magyar köztársaság történetének újabb kulcsszereplője távozott közülünk.
- Megkerülhetetlen szerepet játszott a demokratikus átmenetben és a magyar alkotmányosság megalkotásában.
- Mink András, a Blinken OSA Archivum tudományos főmunkatársának megemlékezése.
Aktivista jogtudós
Sólyom László nem tartozott a demokratikus ellenzékhez, azonban már az 1980-as évek első felétől aktív részese volt a magyarországi rendszerkritikus ellenzéki mozgalmak tevékenységének. Egyik kezdeményezője és alapító tagja volt a bős-nagymarosi vízlépcső építése ellen fellépő Duna Körnek, de jogtudósként is a rendszerváltás és a jogállami fordulat előfutárának tekinthető. Már a Kádár-korszak kései szakaszában, az 1980-as évek közepétől szorgalmazta az alkotmánybíráskodás valamilyen formájának bevezetését, például 1985-ös Mit szabad és mit nem? című tanulmányában:
„Elvileg mindent szabad, ami nem tilos. A gyakorlatban azonban mintha fordítva lenne: mindenütt és mindenhez engedélyt, felhatalmazást, valamilyen kifejezetten jogosító paragrafust vagy legalább igazolást és igazolványt követelnek. [...] Az általában megígért szabadság érvényesülésének egyik biztosítéka, a normakontroll, nálunk épp a kezdet kezdetén tart, s az alkotmányjogi tanács az állampolgár számára közvetlenül nem is hozzáférhető. Igazi alkotmánybíráskodás, vagyis az állampolgár konkrét ügyében való döntés közvetlenül az alkotmány alapján, s akár más, annak ellentmondó jogszabállyal szemben is, egyelőre nincs kilátásban”.
Környezetvédelmi és a jogállamiság iránti szigorú elkötelezettsége egyszerre mutatkozott meg, amikor 1988 őszén kezdeményezte egy zöld párt létrehozását. Értelmezése szerint az 1949-ben elfogadott sztálinista alkotmány, amely 1972-ben, a kádári konszolidáció jegyében némi fazonkiigazításon esett át, expressis verbis nem tiltotta politikai párt alapítását. Az általa vizionált új párt lett volna az első hivatalosan is színre lépő új politikai párt a magyarországi pártállami diktatúra születése óta: ugyanis az 1987-ben és 1988-ban indult ellenzéki szerveződések egyike sem definiálta politikai pártként magát, noha később kétségtelenül azzá váltak. Indítványát azonban nem övezte teljes egyetértés a Duna Körben. Miközben 1988 november elején egy magánlakáson erről vitatkoztak, befutott a hír, hogy megalakult a Független Kisgazdapárt szentendrei szervezete. Sólyom a visszaemlékezések szerint a hír hallatán csalódottan közölte: „Elkéstünk.”
A rendszerváltásról azonban nem késett el. Alapítója és ügyvivője volt az 1988 januárjában megalakult Nyilvánosság Klubnak, amely a sajtószabadság kiterjesztésének motorja lett a rendszerváltás éveiben; majd 1988-ban a Független Jogász Fórumnak is. Utóbbi az Ellenzéki Kerekasztal összekovácsolásában játszott 1989 márciusában döntő szerepet. Sólyom 1987 őszén az akkor létrejött Magyar Demokrata Fórumhoz csatlakozott. Ez a körülmény utólag szerencsésnek mondható az alkotmányos-demokratikus átalakulás sikerének szempontjából. Alkotmányosságról és a jogállamiságról vallott nézetei tökéletesen kompatibilisek voltak a rendszerváltó liberálisok, így az SZDSZ és – akkor még – a Fidesz elképzeléseivel.
Az MDF vezető szakértőjeként és tárgyalódelegációjának egyik vezetőjeként személyében tehát olyan ember vett részt először az Ellenzéki Kerekasztal, majd a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain, aki elkötelezett volt a modern alkotmányosság, a hatalmi ágak szétválasztása, az állam semlegessége és a polgári szabadságjogok és emberi jogok intézményes garanciáinak megteremtése iránt.
(Itt
megemlítendő, hogy Antall Józsefről, az MDF elnökéről és tárgyalódelegációjának
vezetőjéről, a későbbi magyar miniszterelnökről nagyjából ugyanez volt
elmondható; még akkor is, ha később, a köztársasági elnök megválasztása kapcsán
az MDF és a liberálisok az Ellenzéki Kerekasztal ellentétes oldalaira
kerültek.)
Mindennek azért van jelentősége, mert rövidesen kiderült, hogy a modern alkotmányosság iránti elkötelezettség az új magyar köztársaságban meglehetősen ingatag alapokon áll. A demokratikus átmenet során az állampárti MSZMP az utolsó töltényig harcolt privilegizált helyzete valamilyen szintű megőrzéséért, és csak fogcsikorgatva vette például tudomásul, hogy az új alkotmány szövegéből a világnézeti semlegesség alapján kikerült a „szocializmus” mint érték- és céltételezés. A Magyar Szocialista Párt, az első szabad választások után már ellenzékben, hosszú ideig számos jelét adta annak, hogy nem teljesen elkötelezett az új alkotmányos berendezkedés iránt. A rendszerváltást követő első években pedig az első szabad választásokon győztes – önmagát keresztény, konzervatív és nemzeti liberális jelzőkkel definiáló – kormánytöbbség ún. „nemzeti radikális” szárnya felől érték súlyos támadások az új alkotmányos rendet: nemcsak a jogállamiságot, a kétharmados törvények létét kérdőjelezték meg, de az alkotmánybíráskodás létjogosultságát is kétségbe vonták. Emlékezetesek a tábor vezéralakjának, Csurka Istvánnak gúnyos megjegyzései a „konszenzuskeresés homokozójáról”, amellyel szerinte ideje lett volna egyszer s mindenkorra szakítani.
Mindezek fényében utólag talán megállapíthatjuk, hogy Sólyom elkötelezett munkálkodása, a demokratikus átmenetben és az új magyar alkotmány megalkotásában betöltött megkerülhetetlen szerepe nélkül a harmadik magyar köztársaság nemigen születhetett volna meg, vagy legalábbis nem az ismert formában.
A „láthatatlan alkotmány”
Ilyen előzmények után nem csoda, hogy 1990-ben a rendszerváltás eredményeképp létrejött Alkotmánybíróság első elnökévé, úgyszólván közfelkiáltással, Sólyom Lászlót választották meg. Az új magyar köztársaság ezen korai éveiben az Alkotmánybíróság alapvető és kiemelten aktív szerepet játszott a demokratikus átmenet továbbvitelében és az alkotmányosság kereteinek és tartalmi elemeinek finomításában. Vagy úgy is fogalmazhatnánk, erre a szerepre kényszerült. A bíróság szerepvállalását nemcsak Sólyom alkotmánybíráskodásról alkotott „aktivista”, értelmező felfogása hajtotta előre.
Az új demokratikus rend számos problémával szembesült, amelyek éles politikai konfliktusokhoz vezettek. Ezek pontos fogalmait és kereteit a rendszerváltás rövid és szélsebes időszakában egyszerűen nem volt idő és alkalom tisztázni; ebből született meg az a jogelméleti és jogértelmezési korpusz, amelyet Sólyom maga is előszeretettel nevezett „láthatatlan alkotmánynak”.
Az 1990-es évek első felében a magyar Alkotmánybíróságnak döntenie kellett a köztársasági elnök kinevezési jogkörének pontos határairól, vagy a taxisblokád után arról, mit is jelent az a kitétel, hogy a hadsereg főparancsnoka a mindenkori köztársasági elnök. A korábbi diktatúrák által elkövetett bűnök, a jogfosztás és vagyonfosztás kárpótlása, az igazságtétel komoly kérdéseket vetett föl a jogegyenlőség és a diszkrimináció kapcsán éppúgy, mint a jogfolytonosság és a visszamenőleges törvénykezés tilalma jogállami elveinek értelmezése tárgyában. A volt titkosszolgálati iratok kezelése a közérdekű adatok és a magánszféra védelméhez fűződő jog szempontjából vezetett tisztázatlan kérdésekhez, a gazdasági válságkezelés, legfőképpen az 1995-ös Bokros-csomag kapcsán született alktománybírósági döntések pedig szintén a jogfolytonosság, a jogbiztonság, a szociális jogosultságok kiszámíthatósága és a gazdasági válságkezeléshez fűződő általános közérdek konfliktusaiban próbáltak rendet teremteni. A durvuló politikai viták és a rasszista gyűlöletbeszéd egyre harsányabb megjelenése mindeközben a szólás- és sajtószabadság korlátainak értelmezésében késztette fontos döntésekre az Alkotmánybíróságot.
Az Alkotmánybíróság határozatai ritkán váltottak ki egyöntetű és lelkes helyeslést. Hol a kormányzó hatalom, hol az ellenzék, hol mindkettő hümmögött, vagy protestált; de soha senki nem kérdőjelezte meg, hogy a döntések következetesek és alapos, komolyan veendő érvekre támaszkodnak, és soha nem fordult elő, hogy a parlament és a kormány figyelmen kívül hagyja őket, és ne igazodna hozzájuk.
A rendszerváltás vezéralakjai közül Sólyom László jutott a legmagasabbra a harmadik magyar köztársaságban. Ő töltötte be a leghosszabb ideig a legmagasabb közjogi méltóságok valamelyikét. Két cikluson át, 1990 és 1998 között volt az Alkotmánybíróság elnöke, majd 2005 és 2010 között a köztársaság elnöke volt. Ebben most már örökre csúcstartó marad. De talán ez sem volt véletlen, szerencse, vagy a sors szeszélye.
Sólyom valóban az egyik olyan alakja volt az új magyar demokráciának, aki habitusában, értékrendjében mintegy személyében is megtestesítette a rendszerváltás korszakának ama reményét és eszményét, hogy közel másfél évszázad diktatúrái, féldemokratikus, autoriter rezsimjei után a szuverenitását és függetlenségét valóban birtokló új magyar köztársaság a különböző világnézetű, identitású, politikai meggyőződésű, eltérő kultúrájú honpolgárai valódi politikai közösségévé válhat a demokratikus alkotmányosság keretei között.
Túl a racionálisan elképzelhetőn
Hírlik, hogy Sólyom konzervatív beállítottságú és értékrendű, hívő ember volt, környezetvédelem iránti élethosszig tartó kötődése alapján pedig nyilvánvalóan nem hihetett a fékezetlen szabadpiaci kapitalizmus bűverejében – de legfőképpen elkötelezett demokrata volt, az állampolgári egyenlőségen és a jogok intézményes garanciáin alapuló alkotmányosság elszánt és kérlelhetetlen híve.
Pályája bizonyíték arra, hogy az a bizonyos „liberális minimum”, az alkotmányos rend mindenki által elfogadható közös alapja egy plurális társadalomban, ahol a versengő politikai táborok egyenrangú félként tekintenek riválisaikra, nem naiv ábránd, vagy az ellenfél hiteltelenítésére szolgáló fondorlatos ideológiai bunkósbot, hanem igenis létező valóság lehet. Sőt, a ma ismert egyetlen lehetséges módja a demokratikus rend fennmaradásának. (A „liberális minimum” elfogadását elsőként Kis János szorgalmazta az SZDSZ elnökeként a párt 1990. novemberi szombathelyi küldöttgyűlésén, amikor végzetesen megrendülni látszottak az alkotmányos konszenzus korábban is ingatag alapjai. Ennek előzménye volt Krasznai Zoltán és Kiss Endre, az MDF budapesti szabadelvű körének vezetőinek írása Magyar Nemzetben, amelyben a szerzők „a szabadelvű közmegegyezés minimumának” létrehozására tettek javaslatot. Krasznait azonnal kizárták az MDF-ből, mire Kiss Endre is kilépett.) A modern alkotmányosság alapelvei elválaszthatatlanok a liberális politikai gondolkodás több évszázados hagyományától. „Illiberális”, pontosabban, a szemérmeskedő eufemizmust mellőzve, antiliberális demokrácia nincs, ahogy nem létezett „szocialista” demokrácia sem. Sólyom köztársasági elnökként nem asszisztált volna Orbán rendszerének kiépítéséhez, ezért is nem jelölte Orbán 2010-ben másodjára is köztársasági elnöknek.
2011 januárjában Sólyom László a CEU Auditóriumában tartott előadást az új hatalom akkoriban még csak sejthető, vélelmezhető alkotmányozási elképzeléseivel kapcsolatban. Ekkor már túl voltunk a visszamenőleges hatályú törvénykezés tilalmának felrúgásán, evvel szoros összefüggésben az Alkotmánybíróság döntési kompetenciájának első és alapos megkurtításán, az új médiatörvényen, amely sutba vágta közszolgálatiság maradékát is, a magánnyugdíjpénztári vagyon nyílt fenyegetéssel véghezvitt elkonfiskálásán. Sólyom mégis nyugtatni próbálta a kedélyeket. Úgy vélte, hogy „bár a kormány hivatalos kommunikációja szerint az új alkotmányt a régi ellenében, annak tagadásaként kéne megalkotni, a hazai alkotmányos kultúra elég erős ahhoz, hogy bármilyen, ma racionálisan elképzelhető alkotmányszöveg alapján megőrizze az alkotmányosságot”.
Föltehetőleg, ahogy akkor még sokan, nem tudta elképzelni mindazt, ami aztán túlment a „racionálisan elképzelhetőn”. Ám az ő szakmai és politikai tekintélye is kevés volt ahhoz, hogy gátat szabjon a Fidesz és Orbán kétharmados ámokfutásának az elkövetkező években. 2017 áprilisában egy nyilvános rendezvényen nyilatkozva például egyértelműen alkotmányellenesnek minősítette a lex CEU-t, amely végül a budapesti Közép-európai Egyetem elüldözéséhez vezetett.
Sólyom számára a legnagyobb csapás bizonyosan az új orbáni Alaptörvény 4. „gránitszilárdságú” módosítása volt 2013. március 25-én. A módosítás Záró rendelkezéseinek 5. pontja így szól: „Az Alaptörvény hatálybalépése előtt meghozott alkotmánybírósági határozatok hatályukat vesztik.” Orbánék ezzel érvénytelenítették az Alkotmánybíróság 1990. és 2012. között született döntéseit, azaz egy tollvonással eltörölték Sólyom fő művét is, a „láthatatlan alkotmányt”.
(Mink András történész, a Blinken OSA Archívum tudományos főmunkatársa.)