- 1971-ben Kemény István vezetésével adatfelvételből és mélyinterjúkból álló kutatással vizsgálták a cigányság helyzetét, ma is tanulságos, drámai képet vázolva.
- Az iskolateremtő módszerekkel dolgozó kutatás eredménye önmagában is a korszak szociálpolitikájának a kritikája volt, miközben Kemény szellemi műhelyéből lépett elő a Szegényeket Támogató Alap és a rendszerváltó demokratikus ellenzék több tagja.
- Tari Örs Lehel, a Blinken OSA Archívum levéltárosa az Archívumban őrzött dokumentumokon keresztül idézi fel az ötven éve megvalósult kutatást. Az évforduló alkalmából szakértőket is megkérdeztünk: mit lehet ma a vizsgálatból tanulni? Azóta hogyan változott a cigányság helyzete?
„Másnap otthon találom a férjet is, aki a felesége összes tiltakozása ellenére rögtön invitál be a szobába, s kínál hellyel. Zömök, kopaszodó férfi, nagyon magabiztos; szeret beszélni, alig kell, sőt, alig lehet közbeszólni. Az asszony ide is bejön, s cigányul, nagyon haragosan beszél a férjéhez – még mindig arról, hogy ne mondjon semmit, mert az bekerül a rádióba, s arra semmi szükségük nincs. A férfi – már magyarul – azt válaszolja neki, hadd kerüljön, úgysem ártana többet beszélni a cigányokról, ő szívesen elmenne a tévébe is, hogy elmondja a véleményét.”
Az idézet egy ötven évvel ezelőtt készült interjúból származik. Készítője a szociológus Kemény István által vezetett első országos reprezentatív cigányvizsgálat egyik résztvevője volt. A Minisztertanács Tanácsügyi Hivatala által kezdeményezett, 1971-ben végzett országos kutatás eredményeként közel háromszáz hasonló interjú maradt fenn.
Ahogy Farkas Zsombor, az ELTE Társadalomtudományi Karának adjunktusa kiemeli, a kutatás az 1893-ban készült „cigány összeírás” óta az első olyan tudományos vizsgálat volt, amely részleteiben tárta fel a hazai cigányság szociológiai jellemzőit, életkörülményeit. A kutatást azonban nem csak a magyarországi roma népesség állapotát leíró általános adatokhoz való hozzáférés szempontjából szokás méltatni. Kóczé Angéla, a CEU Romani Studies Program vezetője szerint éles kritikája volt annak az 1960-as, 1970-es években domináló „civilizatórikus”, sokszor nyíltan rasszista „ciganológiának” vagy „romológiának”, amely a romákat alacsonyabb rendűnek, primitívnek tekintette. Keményék megkérdőjelezték az államszocializmus roma asszimilációs politikáját, amely ideológiai szinten a leghátrányosabb helyzetű munkások (köztük romák) helyzetének a javítását tűzte ki célul.
Keménynek, aki a cigánykutatással szinte egyidejűleg a szegénységgel is foglalkozott, komoly konfliktusai voltak a magyar tudomány politikailag erősen befolyásolt vezetésével. Az „alacsony jövedelműnek” tekintett lakosság életkörülményeit kutató vizsgálatával egyértelművé tette, hogy a szegénység súlyosan érintette az ország munkásainak alacsonyabb státuszú rétegeit, ami nem illeszkedett az államszocializmus kánonjába.
A cigánykutatás idejére fokozatosan ellehetetlenült: úgy maradhatott a Szociológiai Intézetben, hogy minden hónap elsején kötöttek vele szerződést, amely a hónap utolsó napján lejárt. A cigánykutatást azért nem vették el tőle, mert az óriási horderejű munkával addigra már jelentős előrehaladást sikerült elérnie. Az ügy politikai támogatottsága Kemény későbbi visszaemlékezései szerint nem volt teljesen meglepő, inkább annak volt betudható, hogy „élt a kommunista vezetők körében egy törekvés arra, hogy akik a legrosszabb helyzetben vannak, azokkal kell valamit csinálni, egész egyszerűen, mert nem lehet azt gondolni, hogy a kommunista rendszer minden vezetője minden időben hitetlen ember volt”.
A kutatás
Szabari Vera, az ELTE Társadalomtudományi Karának docense szerint Kemény kutatásának kiindulópontját a korabeli integrációs törekvések jelentették, vagyis a cigányság helyzetének felmérését abból a célból rendelték meg, hogy segítse megvalósítani a cigányság társadalmi integrációját. Ez alatt akkoriban elsősorban asszimilációt értettek.
Az adatfelvétel elkezdésének egyik legnagyobb akadálya az volt, hogy szinte semmilyen információ nem állt rendelkezésre a magyarországi cigányság létszámáról és térbeli elhelyezkedéséről. A korábbi, 1960-as népszámlálási adatok anyanyelv alapján 30 000 főre becsülték a cigányság számát, ami látványosan távol állt a valóságtól. A kutatás elkezdéséhez tehát először a legalapvetőbb kérdést kellett feltenni: ki a cigány? A mai szemmel talán már kevésbé szerencsésnek tűnő, de a kutatás szempontjából annál praktikusabb módon végül azt tekintették cigánynak, akit a környezete annak tartott, tehát nem „bevallásos” meghatározással állapították meg a vizsgálandók körét.
A kutatás tervezése és lebonyolítása igen nagy volumenű munka volt: a cigány lakosság hozzávetőlegesen 2%-ától terveztek adatokat felvenni, vizsgálva a hagyományosabb és a már teljesen urbanizált életformát folytatókat is. Az adatfelvételnél jelentős nehézséget okozott, hogy el kellett nyerniük a cigány lakosság bizalmát (lásd a cikkindító idézetet).
Minden ötödik városban végeztek reprezentatív adatfelvételt, jegyzékbe vettek minden cigánylakta lakást, és véletlenszerű kiválasztással minden tizedikben kérdőívet töltöttek ki. A vizsgálat résztvevői szinte minden magyar városba elutaztak, összeírást végeztek és mélyinterjúkat készítettek.
Az 1970-es évekre általánosabbá váló, kvantitatív módszerrel készült felmérésekhez képest a mélyinterjú mint formátum a hétköznapi olvasó számára is jóval befogadhatóbb. Ahogy Szabari Vera felhívta rá a figyelmünket, az interjúsorozat azért is különleges, mert nem csupán romákkal készültek interjúk, hanem településvezetőkkel, a tanácsok, iskolák vagy a rendőrség munkatársaival is, akik rendszeres kapcsolatban voltak a roma lakosokkal. Ilyen volt például a helyi párttitkárral készült interjú, aki maga is roma származású volt, de ezt teljes mértékben titkolni kívánta.
A kutatás eredményei
Az eredményeket bemutató, csak jóval a kutatás lezárását követően publikált tanulmány részletekbe menően közölte a vizsgálat eredményeit. Az 1971-es országos vizsgálat szerint a Magyarországon élő cigányság száma 310 000 fő volt, ami tízszerese a korábbi becslésnek. A térbeli elhelyezkedést vizsgálva azt találták, hogy az érintettek 69%-a települések szélén elhelyezkedő vagy attól távol eső telepen lakott, többnyire valamilyen falu környékén. A telepek felszámolását és az áttelepítési törekvéseket kritikával illető megállapítás szerint a falu világától való elszakadás a legtöbbjüket talajtalanná teszi, ugyanis a városi emberek életformája távolabb áll az övékétől, mint a falusi embereké. Ezzel a véleménnyel nyíltan szembementek a nem sokkal korábban, 1964-ben indult kormányzati programmal, amely a telepek felszámolására irányult. A hatósági átköltöztetések veszélye a tanulmány szerint az volt, hogy felbomlasztják a hagyományos normák kötőerejét, és végső soron akadályozzák a cigányság közeledését a nem cigány lakosság életformájához; a mesterséges telepek létrehozása pedig gettót eredményez.
A fentiek persze nem jelentették azt, hogy a telepek ideális lakóhelyet biztosítottak volna a számukra, ugyanis azok közművesítettsége, egészségügyi helyzete katasztrofális volt, a romák közt is kisebbségnek számító román anyanyelvűek telepein gyakorlatilag sehol nem volt villany és egyetlen kunyhónak sem volt saját kútja, miközben „a zsúfoltság neurotizálja az embereket, egymás ellen fordítja és megnehezíti az együttlétet”.
Az egy főre jutó jövedelem a cigány családoknál a magyar családok hasonló értékének hozzávetőlegesen a harmada volt. A különbség okát a kutatók az eltérő gyerekszámban és a nők helyzetében látták, akik a magasabb gyermekszám és falusi körülmények miatt nehezebben kaptak munkát. Míg az összes aktív magyar háztartás körében egy 1967-es adatfelvétel során 100 keresőre 88 eltartottat találtak, a cigány háztartások körében 1971-ben ez a szám 235 volt.
A reprezentatív adatok szerint 1971-ben a 14 éven felüli cigányok 38%-a volt analfabéta; a legrosszabb helyzet a román anyanyelvűek között volt, akiknél ez az érték 58% volt. A vizsgálat idején a felnőtt cigányok 88%-a nem végezte el az általános iskola nyolc osztályát. A kutatás során találtak olyan vidéki várost, ahol 1962-ig a roma anyanyelvű telepről egyetlen gyermek sem járt iskolába, a hatóságok mégsem léptek közbe. Ebben az időben a tanácsok még azt sem tudták pontosan, hogy egyes telepeken hány gyermek élt. Igen gyakran fordult elő, hogy a szülők letagadták iskolaköteles gyermekeiket, és mire ez kiderült, a túlkorosságuk miatt nem lehetett őket beiskolázni. Az adminisztratív eszközöket főleg felmentésekkel játszották ki. A kutatók látókörébe került pedagógusok egybehangzó véleménye szerint az iskolaéretlenség leggyakoribb oka a gyerekek általános alultápláltsága volt.
Kóczé Angéla szerint az 1971-es kutatás legfontosabb megállapítása az volt, hogy a romák többségének szociális helyzete még a legszegényebb nem roma családokétól is elmaradt. Ez nagyban rezonál arra a strukturális erőszakra, amely a rendszerszintű beavatkozások hiányában és a projektszintű beavatkozások ellenére a romák helyzetét fenntartja, és a rasszizmus újabb formáit hozza létre.
A kutatás hatása
Az ellehetetlenülés és a publikációs tilalom miatt 1976-ban Kemény István az emigrációt választotta, munkásságával mégis hozzájárult az 1980-as évek társadalmi kérdéseire érzékeny városi ellenzék formálásához. Szabari Vera szerint nehéz túlbecsülni a kutatás hatását és Kemény István szerepét, amikor a rákövetkező évtizedek magyarországi szociológiájáról beszélünk: a közel egy évig tartó munkába sok fiatal kutatót (Csalog Zsolt, Dávid János, Egri Márton, Havas Gábor, Lakatos Menyhért, Neményi Mária, Solt Ottilia, Törzsök Erika stb.) vont be. Kedd délutánonként rendszeresen találkoztak eleinte a Szociológiai Intézetben, majd Kemény lakásán.
Ezeken az informális szemináriumokon a magyarországi társadalomtudósok egy politikailag is aktív új generációja formálódott; munkatársai és tanítványai közül nem egy a magyar szociálpolitikával szemben nyíltan kritikus Szegényeket Támogató Alap és a demokratikus ellenzék tevékeny tagja lett. Szabari Vera kérdésünkre kiemelte, ez a kettős modell, a kutatás és oktatás szoros viszonya ma nagyon hiányzik.
Az 1971-es kutatás fontosabb eredményei közé tartozik az is, hogy a témában napjainkig dolgozó társadalomkutatók többnyire olyan eszközökkel dolgoznak, amelyek az ötven évvel ezelőtti vizsgálat alapkellékei voltak. A vizsgált probléma szükségessé teszi a kutató és a vizsgált jelenség térbeli közelségét: tehát aki jobban szeretne elmélyülni a témában, annak a saját szemével kell látnia. Továbbá, ennek a munkának ugyanolyan alapfeltétele a módszertan mellett az elköteleződés és a jobbító szándék is. Farkas Zsombor tapasztalata szerint számos roma és nem roma szakember dolgozik – kutatóként, terepen, civil szervezetben, önkéntesként – azért, hogy a magyarországi cigányság helyzete javuljon, a kirekesztettségük enyhüljön, illetve a roma gyerekek életesélyei, alapvetően a tanulás által, valamelyest erősödjenek.
A kutatás óta
A rendszerváltást követően Kemény István hazatért Magyarországra, és az 1971-es kutatást kétszer megismételte, így képet kaphatunk arról, hogy az eltelt időszakban a magyar cigányság milyen utat járt be. Ahogy Kóczé Angéla fogalmaz, a cigányság helyzete sokat változott, ami elválaszthatatlan és értelmezhetetlen az elmúlt ötven év párhuzamos társadalmi, gazdasági és politikai fejleményeitől. Szabari Vera szerint az 1980-as évekre jelentősen javult a roma férfiak foglalkoztatottsága, ugyanakkor ez az állapot a rendszerváltást követően szinte teljesen összeomlott, és az 1980-as évekhez képest napjaink statisztikája rosszabb képet mutat. Például, bár az iskolázottság tekintetében javult a roma népesség helyzete, a nem roma népességen belül jóval nagyobb mértékben nőtt az iskolai végzettség mértéke, miközben a csak nyolcosztályos végzettség jelentősen leértékelődött a munkaerőpiacon.
Farkas Zsombor kiemeli, hogy az államszocialista beavatkozások hatására a cigányság jelentős részének – a korábbiakhoz képest mindenképp – javultak a lakáskörülményei, ugyanakkor a lakóhelyi szegregáció mértéke mégsem csökkent. Cigányok tízezrei végletesen beszorultak a városi gettókba, faluszéli telepekre.
Valamelyest általánosítva a kérdést – foglalja össze Farkas Zsombor –, nagyjából itt tartunk ma, a rendszerváltás után több mint harminc évvel: a cigányság mintegy kétharmada szegénységben vagy kirekesztettségben él, jelentős részük mélynyomorban, kilátástalanságban. Az iskolai szegregáció erősödik, a roma fiatalok nagyjából kétharmada korai iskolaelhagyó. Még mindig százezrek élnek szegregáltan, és köztük nagyon sok a gyerek.
Az interjúátiratok fennmaradása nem magától értetődő tény: némi szemfülesség és legalább ugyanakkora szerencse függvénye volt. Az 1971-es kutatás egykori résztvevője és Kemény István egyik tanítványa, Havas Gábor az 1980-as évek közepén értesült arról, hogy a Szociológiai Intézet éppen iratselejtezést végez, és a kutatás során keletkezett interjúkat kidobják, ha nem avatkozik közbe. Ezekről az anyagokról Havas engedélyével az 1990-es években a Roma Sajtóközpont készített fénymásolatokat azzal a céllal, hogy az a saját archívumában őrizze, illetve forrásként, kutatási, újságírói munkához használhassa. Ezt követően az eredeti interjúpéldányok gyűjteményének egyesítését és digitalizálását a 20. Század Hangja Archívum és Kutatóműhely (Voices) kezdeményezte és végezte, a Blinken OSA Archívum közreműködésével. A Voices-projekt munkatársai számos alkalommal találkoztak is a kutatás egykori résztvevőivel, az interjúsorozat online elérhető és napjainkig bővül. Az iratanyag eredeti példányainak egy része a Blinken OSA Archívum Kemény István-gyűjteményében található, számos további interjú másolata pedig a Roma Sajtóközpont archívumának felszámolása után került a Blinken OSA Archívumba, és válik hamarosan kutathatóvá.
Akit mélyebben is érdekel a téma, annak ajánljuk a cikkben megszólaló szakértők írásait:
Szabari Vera ismertetőjét Kemény kutatási módszeréről, illetve Keménnyel készült életútinterjúját,
Farkas Zsombor tanulmányát a telepfelszámlási programokról, valamint Kóczé Angéla cikkét a romák rasszizálásáról. A cigányvizsgálat interjúiról Havas Gábor közölt áttekintést, Kemény a magyarországi cigánykutatásra kifejtett hatását Kovai Cecília összegezte. A Blinken OSA Archívum 2016-ban Újragondolt szegénység címmel rendezett konferencián vizsgálta Kemény munkásságát.
(Tari Örs Lehel a Blinken OSA Archívum levéltárosa.)
Olvasd angolul! / Available in English!